1988 nyarán minden másképpen volt. Akkor még vízum kellett Európába.

Áll a katona a francia-olasz határon, a vállán ott a géppisztoly, és azt mutatja, forduljak vissza.

Itt nem léphetek be Franciaországba.

A határ átlépése a nyolcvanas évek végén még traumatikus élmény volt a számomra. Akár kifelé, akár befelé.

Mert minden határátlépésben benne volt a megaláztatás lehetősége.

1988-ban, egy évvel a rendszerváltozás előtt, és két évvel azelőtt, hogy a "nyugat-európai" államok eltörölték a vízumkényszert Magyarországgal szemben, egy nyári napon az olasz-francia határon szerettem volna átmenni.

Június vége volt, tűző nap, ötven fok az autóban.

Akkoriban még a francia nagykövetség úgy állította ki a vízumot, hogy pontosan meghatározták, hol is kell belépnem országukba. Melyik várost fogom érinteni. A vízumkérő lapon megkérdezték hogyan érkezem, repülővel, autóval, vonattal, busszal vagy netán gyalog, és be kellett írni azt is, melyik városnál lépem át a határt.

Ez nem volt egyszerű. Általában nem közvetlenül az utazás előtt kérünk vízumot, így aztán előrelátóan kellett szervezni: tudni kellett hetekkel korábban mindent, az útvonalat, az utazás módját, a határátlépés idejét.

Jogkövető állampolgár vagyok. Igyekszem jól tervezni. Bejelölöm a vízumkérő lapon, hogy Franciaország déli része az úticél, autóval jövök, Olaszországon át. A határátlépés helyszínének Menton városát nevezem meg.

Hogy majd ott lépek francia földre.

Az olaszországi Ventimigliából a franciaországi Mentonba kétféle út vezet. Az egyik egy autópálya, ez az E80-as út, amelyik alagútakon megy keresztül.

Az E80-as autópálya alatt közvetlenül, talán 4 vagy öt kilométerrel lejjebb pedig ott van a másik, egy hagyományos kétsávos út, közvetlenül a tengerparton, ami egyben azt is jelenti, hogy az az út a magas hegyek lábánál, szakadékok között, hágókon és alagútak alatt megy végig. Aki romantikus és egyben félelmetes élményre vágyik, valamint nem akar gyorsabban menni mint 40-50 kilométer per óra, az válassza ezt az útvonalat.

Gyönyörű is, kacskaringós is, veszélyes is.

Öngyilkosjelölteknek kiváló. Ahogy Olaszországból megyünk át Franciaországba, a baloldalon ott a tenger, lent, ki tudja milyen mély szakadékokban, sziklák között hullámzik, a másik oldalon pedig a hegy. Illetve az is előfordul, hogy mindkét oldalon szakadék van, hiszen viaduktok sokaságán megyünk át.

Az autópálya sokkal kellemesebb.

Talán 5 kilométerrel lehet feljebb a francia-olasz határ ezen szakaszán.

Hosszú sor várakozik az autópályán a határon, nincs még érvényben itt sem a shengeni szerződés. Állnak a határőrök, mindenkit megnéznek, mindenkitől elkérik az útlevelet.

A kocsiban hőség, a szocialista Skoda még nem ismeri a légkondit.

19 év telt el azóta.

Lépésben araszolgatunk a határépülethez a pályán, eltart legalább egy órát, mire eljutok a francia határőrhöz. Mutatom az útlevelem. Magyar szocialista útlevél, nem épp "vörös" ugyan, de nem is európai.

Benne illedelmesen meghúzza magát a vízum, ami belépésre jogosít.

A határőr megnézi az útlevelet, lapozgatja, forgatja, nézegeti a vízumot.

Aztán egy határozott mozdulattal jelzi, forduljak vissza. Itt nem léphetek be Franciaországba.

Kérdezem tőle:

- Miért?

Mutatja a vízumot. Mentonnál kell bemennem.

- Nem Mentonnál vagyunk? - próbálom tréfára venni a dolgot.

Int a fejével. Nem. Aztán meg is szólal:

- Ez itt autópálya. Ami Mentont elkerüli.

- Persze - mondom. - Az autópályák elkerülik a városokat.

- A vízumban az áll, hogy Menton - magyarázza a katona. - Menjen le a kétsávos országútra, és Mentonon át lépjen be Franciaországba. Magának csak erre van engedélye.

Olyan volt az egész, mintha valami elegáns lakóházba csak a cselédbejárón léphetnék be, mert nekem csak a cselédlépcsőn van jogom közlekedni.

A főbejárat nem az enyém

Akkor, 19 évvel ezelőtt, nem tehettem mást. Megfordultam, az autópályán visszamentem jó 30 kilométert, majd az első letérőn eljutottam a tengerparti útra.

Megismertem a szakadékok közötti "cselédlépcsőt".

Gyönyörű volt, és a gyorshajtástól is megkíméltem magam, azon az úton csak egy öngyilkos megy 60 felett.

Legalább 3 óra kitérőt jelentett, mire aztán Mentonon keresztül bejutva Franciaországba végre visszamehettem az autópályára is, hogy úgy folytassam az utamat Marseille felé.

Akkor értettem meg igazán, hogy minket tényleg nem tekintenek európaiaknak.

Most minden másképpen van.

Most megnyílt a shengeni főbejárat. Talán-talán nem kell többet cselédlépcsőn közlekednem az európainak nevezett úri házban.

Próbálom belakni ezt az új teret, élvezni, hogy nagyra nőtt hazában élek, ahol legfeljebb egy-egy tábla jelzi, itt valamikor országok határa húzódott.

December 22-én beülök az autóba, megyek Bécsbe. És nem akarok megállni Hegyeshalomnál.

Sőt, azt a szót, hogy Hegyeshalom, lassan már el is akarom felejteni.