A fák között, a fák között

meglapul a sűrű köd.

S a Kastély, a fák mögött,

fehér kabátba öltözött ---

A hó: az lustán elterül,

az egész táj elcsöndesül,

s a Kastély: észrevétlenül

eltűnik a fák mögül ---

hármas szövetségünk, az As-Mas-Vaz, titokzatos

és “bűnös” szervezet volt, mondhatnám, a FOCI tér 5.

elnevezésű csoportosulás Nagy Triumvirátusa, a

Vezérkar, melynek tagjai kiemelt szerepben, azonos

hatalommal voltak felruházva; a Hunor utcán álló

vasúti szerelvények, tétlenül várakozó vagonok

a megmondhatói, miIyen fontos és lényeges haditervek

születtek koponyánkban, nem beszélve a meccsekről,

meg az egykapuzásról, amikor kezünkben volt már a

laszti, a Pisze bőrfocija, zúgtak és szálltak

a labdák, győzelemittasan élveztük dicsőségünk, mi,

a Titkos Szervezet teljhatalmú vezetői, As-Mas-Vaz-tagok,

a Titkos Iratok és Egyebek boldog birtokosai,

repültek, szálltak a labdák, mi pedig élveztük

dicsőségünk, a mesés As-Mas-Vaz Birodalom a miénk

volt és nem is lehetett másképp, bár, ha megkérdezte

volna valaki, ahogyan most is megtehetné, hogy mi is

tulajdonképpen ez az egész, nehezen találtam volna

szavakat; --- As-Mas-Vaz, szólok, mi is voltál,

elárulhatom-e, nem tudom, szóljak-e rólad,

mindenesetre tény, Bagyuláné, az osztályfőnök

kérdőre vont egy nap, engem, az As-Mas-Vaz

“szellemi vezérét”, “szürke eminenciását”, már

akkor is csak bizonytalanul megvontam a vállam,

As-Mas-Vaz?, kérdeztem, egy nem létező fogalom,

egy Titkos Szervezet, ami nincs, annyira titkos,

mégis: hármunkat egybekovácsol, nincs ez a szervezet ,

mondtam, pedig éreztem, valahol, mégis lennie kell,

Foci tér 5. sincsen, de mégis létezik Foci tér 5.,

és magamban már ekkor tudtam: bennünk van ez az egész,

ez a Titkos Szervezet, ez a Nagy-Nagy Összetartozás,

és elvenni senki nem tudja, legfeljebb mi magunk leszünk,

akik majd kidobjuk magunkból egy szomorú napon,

és talán a legnagyobb úr, aki elveheti, és el is veszi tőlünk:

az Idő ---

Karácsony volt, majdnem Karácsony aznap, amikor

meglestem Radovics Ágit, hazafelé tartott épp

a rajzszakörről, köszöntem neki, ahogy illik,

mondtam, szia!, ő is rámmosolygott, ettől

melegem lett, ettől az egyetlen kurta nevetéstől,

szia!, mondtam neki, beszélni szeretnék veled, igen?,

kérdezte ő, és miről?, kérdezte ő, meg szeretném

mondani, kezdtem, de elakadtam, igen?, kérdezte ő,

mit?, mit is?, mondtam én, hát úgyis tudod, mondtam,

nem, mondta ő, nem tudok semmit, mondta ő, hát,

gondoltam, tudod, mondtam én, nem, mondta ő, még

mindig semmit sem tudok, miért nem mondod?, mondta ő,

én csak álltam ott, néztem a fekete haját, barna

szemeit, néztem a piros dzsekijét, és nem tudtam

kimondani, Ági nevetett, mit állunk itt, mondta,

gyere, kísérj haza, és megindultunk, nagy-nagy

hallgatásban lépkedtünk egymás közelében, szeretlek!,

mondtam, magamban persze, ezerszer is, szeretlek,

szeretlek, mondtam magamban, és a hallgatásunk be-

burkolt minket, sötétségbe takart a hallgatásunk,

nem szóltam semmit azon a napon, csak magamban

ismételtem: szeretlek, szeretlek, szeretlek, mondtam,

és éreztem, a csöndtől szinte visszhangzik

az utca ---

a Brieber Imi meg a Komarek szintén

szerelmesek voltak Botyánszky Ilonába, mint

ahogy mindannyian rajongtunk érte, gyönyörűszépek

voltak a szemei, és olyan fiús volt, ő lett aztán

a bandavezér, erről azonban majd később, jómagam

dühös és féltékeny szemmel figyeltem ezt a barátkozást,

különösen, amikor még a Foci tér 5. elnevezésű,

“szigorúan bizalmas” fedőnévvel illetett dosszié,

rejtélyeibe is beavatták a későbbi bandavezért,

emlékszem, szomorú szívvel bolyongtam Óbudán aznap,

végig a Hévízi úton, egészen a Filatori-gátig,

szomorúan és álmodozón bolyongtam,

becsapottnak és kirekesztettnek éreztem magamat,

pedig tudtam, az igazi parancsnok én vagyok:

a Kislovag, aki bejárja a Hármashatár-hegyet,

szabadcsapatot szervez, és megmenti Botyánszky Ilonát,

az egykori bandavezért, láttam: csapataim élén szél-

sebesen vágtatok, körülöttem boldog emberek,

mosolygó és rajongó szemű lányok, közöttük:

Ági, Radovics Ági, a piros dzsekijében,

fekete haján meg-megcsillan a napfény, és

az Ági is megmenekül, megmentem őt is, HOPP!,

a nyeregbe kapom, szélsebesen repülünk, tudom,

ő lesz majd egyszer a feleségem, szélsebesen

repülünk, lelkes kis csapatom mögöttem vágtat, és

elnyel minket az erdő ---

féltem, annyira féltem, hogy nem avatnak úttörové,

azt mondták, csak a jó tanulókat, a jó gyerekeket

fogják felavatni, de azok közül se mindegyiket, ezért

nagyon féltem, hogy nekem nem sikerül, és kisdobos

maradok mindig, nagyon igyekeztem abban az évben,

hogy „méltó” legyek az úttöro névre, mert az úttöro

ahol tud, segít, és a vasat is gyűjti, vasgyűjtésben

nem voltam elég jó, irigyeltem a Piszét, mert az ő

udvarukon rengeteg mindenféle lim-lom volt található,

vasak is, persze, irigyeltem azért is, mert a bátyja

autószerelőnek tanult, hát persze, hogy jó volt a vas-

gyűjtésben is, vitte is vissza a MÉH-be a vasakat,

messze ő volt a legjobb ezen a téren, azt biztosra vettem

tehát, hogy a Piszét felavatják úttöronek, mert ő biztos

megfelel a tizenkét pont elvárásainak, neki különben

is sokkal jobb volt, mint nekem, udvari, szoba-konyhás

lakásban laktak öten, apja, anyja, nagyanyja, bátyja,

a WC-jük egy igazi budi volt az udvaron, ezt is nagyon

irigyeltem, valahogy sokkal bensőségesebb, családiasabb

volt a számomra a budi, mint a mi összkomfortos, három-

szobás lakásunk, náluk sokkal jobban is lehetett játszani,

bár gombfoci szempontjából a mi padlónk volt a jobb, így

a gombfoci-bajnokságot mindig a mi nagyszobánkban

bonyolítottuk, szóval féltem az avatástól, és izgultam is,

aztán kiderült, hogy mindenkit felavatnak, még a bukás

szélén álló Dudást is, ez nagyon elszomorított, mert így

aztán semmi értelme nincsen az egésznek, ha mindenki

úttöro lehet, akkor minek vagyok én, gondoltam magamban

már akkor, és rövidesen nevettünk is az egészen, pedig

nem kellett volna, de mi csak nevettünk az úttöro élet

tizenkét pontján, csak nevettünk, és szerveztük tovább

saját kis csapatunkat, a Foci tér 5. legendás társaságát,

mert éreztük, hogy tartozni mindenképpen kell valahova ---

aznap, amikor Komarek, nem törődve a Foci tér 5.

elnevezésű csoportosulás egységével és jövőjével,

külön szövetséget kötött Mayer Erikával --- ezen

a különös napon, amikor Bagyuláné behívatott

a szertárába, és faggatni kezdett ---, nem törődöm

vele, gondoltam, de féltem a szertár sötétjétől

és Bagyuláné legendás pofonjaitól, féltem nagyon,

a Brieber várt az iskola előtt, táskáját lóbálta

éppen, és ő sem tudott a Komarek-féle árulásról,

tavasz volt, korai, áprilisi tavasz, a magasban

apró felhők, kék ég, csak én féltem nagyon a

Bagyuláné legendás pofonjától, végül is elengedett,

köveket rugdosva rohantunk végig a Vörösvári úton,

ki a külső Bécsi útra, egészen a Zay utcáig,

szaladtunk haza, hozzám, otthon előszedtük a közös

füzetünket és a Foci tér 5. elnevezésű dossziét,

vártuk a telefonhívást - Komarek telefonját -,

a magasban felhők és tiszta fényű ég, nem tudtuk,

hogy nem lesz telefon, és nem lesz Foci tér 5. sem,

és nem lesz megbeszélés, tehát: mi sem vagyunk,

mert a Komarek kilépett, szövetségünknek vége,

gomboztunk éppen, Eusebio lövéshez készülődött,

és nem szólt a telefon,

Eusebio gólt lőtt!, nagyon örültem akkor, a Pisze,

ahogy a Briebert elneveztük, dühös volt, és nem

tudtuk, hogy dühös se lehet, mert nem vagyunk, és

nem is leszünk már együtt soha többé ---

Gyönyör Erika volt a legkövérebb lány az osztályban,

mindenki csúfolta kicsit, nem a neve miatt, a neve

nekünk nem jelentett még semmit, hanem azért,

mert kövér volt és rossz tanuló, aztán amikor Kelemen,

az új fiú, aki akkor, harmadikban került oda hozzánk,

számtan órán az egész osztály előtt „gyönyörű” Erikának

nevezte Gyönyört, mindenki nevetett, legjobban Majgerné,

akkori tanítónénink, rögtön elkezdett viccelődni, hogy

Kelemennek biztos tetszik az Erika, Kelemen pipacs-

vörös lett, szőke kerek fejéhez jól illett ez a vörösség,

kicsit a Csabavárihoz hasonlított, később jó barátok is

lettek, szegény Erika pedig csak szenvedett, nem is

bírta sokáig Majgerné piszkálódását, el is ment az

osztályból, állítólag elköltöztek, aztán Csabavári is

kimaradt negyedik végére, neki is Majgerné okozta

a vesztét, egyik órán nem engedte ki „Csabát” a WC-re,

azt mondta, ne kéredzkedjenek ki állandóan, szegény

Csabának hasmenése volt, nem bírta a szünetig vissza-

tartani, és óra közben egyszerűen beszart, emlékszem,

óra végén, amikor felálltunk a padból, éreztünk valami

iszonyú büdösséget, Piszével egymásra néztünk, te, te

is érzed?, kérdeztük egymástól, zavartan röhögtünk,

mi ez a szag?, aztán egyszerre csak megláttuk Csabát,

az örökké mozgékony Csabát, ahogy ott ül a helyén,

sápadtan, mozdulatlanul, ránéztünk, és szinte egyszerre

mondtuk ki az igazságot, te, Csaba, te beszartál, mondtuk,

és ott vibrált bennünk a röhögés, te beszartál, Csaba,

mondtuk, és a nevetés szinte kibuggyant belőlünk,

szegény aztán már mehetett a WC-re, de akkor már

késő volt, minket küldött el a tanitó néni a Csabáékhoz,

hogy egy pótnadrágot hozzunk neki, legyen miben haza

mennie, szegény Csabának, aki ott, az egész osztály

előtt, összeszarta magát óra közben ---

azt még el kell mondanom, magamnak

akár, hogy a Schubert Józsit állandóan

meg akartuk verni, persze, ti biztosan

nem tudjátok, ki is az a Schubert Józsi,

akit mi csak Subinak, vagy Subidubinak

hívtunk, és azt sem tudjátok, miről is

nevezetes ez a bizonyos Subidubi, osztály-

társunk volt, nekem, meg a Komareknek,

meg a Brieber Iminek, és néha majdnem

hozzá is tartozott a csapathoz, na, ez a

„majdnem”, ez azért nagyon távoli volt

a „hozzátartozás” tekintetében, szóval

egyáltalán nem tartozott hozzá, nem

volt tagja a Foci tér 5.-féle szövetségnek,

de néha bevettük, jobb híján persze,

a kapuban néha még hasznát is lehetett

venni, bár, ezt meg kell mondanom,

iszonyú lukakat tudott rúgni, köztünk

szólva, szörnyű volt nézni, ahogy egy

egészen ártatlannak tűnő labda mellé

rúgott a lábával, és mi csak döbbenten

néztük, hogy az ártatlannak tűnő labda

egyszerűen csak becsorog a kapuba,

az ellenfél ordít, hogy „góóól!”, és röhögnek,

mi is röhögünk, jobb esetben, bár sírni

volna kedvünk, szóval, ez volt a Subi,

ilyen kétballábas-kétbalkezes, most már

tudjátok, szegény, mondom utólag, verésre

mindenképpen „alkalmas” volt, tudom, nem

szép ilyet mondani, de tény, hogy hazafelé

a suliból, ha dühösek voltunk valamiért,

akkor kiadtuk a jelszót, hogy „kapjuk el”,

és akkor lezártuk a hazafelé tartó útszakaszokat,

hogy nehogy meglógjon, kitartóan kergettük,

sőt, megpróbáltunk elé kerülni, „bekerítettük”,

mint valami vadat, vadászat volt ez, nem volt

valami szép dolog, akkor is tudtuk, vadásztuk

a Subit, ő kétségbeesetten menekült, majd

az utolsó pillanatban, amikor már-már el-

kaptuk volna, valami felnőtthöz fordult

segítségért, elmondta, hogy őt meg akarják

verni, mi meg zavartan hallgattuk a felnőtt

méltatlankodását, és újabb és újabb csatára

készültünk magunkban, mert csatázni

kellett, kellett valami harc mindenképpen,

különös érzések kavarogtak bennünk, és

nagyon is szomorúak voltunk eközben, hogy

képesek vagyunk egy társunkra rárontani ---

erről az „üldözésrol”, erről a „vadászatról”

azért el kell mondanom: egyszer sem fordult

elő az, hogy úgy igazán bántottuk volna

a Subit, sőt, magam is jópárszor a pártjára

álltam, Brieber is elnéző volt vele sokszor,

nem engedtük, hogy a többiek nagyon rá-

szálljanak, egy irányban laktunk, Brieber,

Subi, meg én, és ő, a Subi, ha idétlen is volt

néha, mégiscsak „majdnem” a csapathoz

tartozott, ezért aztán sokszor együtt mentünk

haza, a Vörösvári úton, a Hunor utcában a

Brieberékig, aztán a Fehéregyházi utcán

ki a Bécsi útra, onnét fordultunk be a Zay

utcába, ahol én laktam, de gyakran még

tovább mentem a Subival, a földes úton

egészen a cigánytelepig, ami mellett el-

menni még önmagában sem volt gyerek-

játék, jöttek a cigányok, késsel jöttek felénk,

féltünk is nagyon, bármire képesek voltak,

ezt tudtuk róluk, hogy bármire képesek,

aztán persze barátkoztunk is velük, a Dudás

Jóska például a barátom lett, nagyon erős,

bukott nagyfiú volt már, amikor egy évig

velünk járt egy osztályba, eljártam hozzájuk is,

a mamája kérte, hogy segítsek neki a tanulásban,

igazán kedvesen fogadtak, a cigánycsaládokban

mindig nagyon fontos volt a gyerek, ezt jó volt

érezni, hogy valóban fontosak vagyunk, ezt

valahogy ott érezni lehetett, aztán meg fociztunk

is, nem fociztak jól, nem is volt normális labdájuk,

rongyokat rúgdostak, azzal nem lehetett jól

megtanulni focizni, mi a Brieberrel a jobbak

közé tartoztunk, könnyedén győztük le őket,

nekünk persze könnyű is volt, állandó edzésben

voltunk, a Hunor utcában, a Góbé utcához

közel, a Foci téren rendszeresen gyakoroltunk,

nem volt igazán probléma bárkinél jobbnak

lenni, aztán az iskolai bajnokságon mégsem

sikerült győznünk ---

Brieber, Illiás, Szollár, Domján, Komarek

na és én, így állt össze az iskolai csapat,

Domján a kapuban védett, Illiás és Komarek

hátul védekeztek, a csatársorban pedig a három

sztárjelölt, Szollár a baloldalon futott fel, és

ívelt be középre, lenyűgözőek voltak ezek az

ívelések, Brieber középen fogadta az átadásokat,

és lőtte a gólokat, meg irányította a játékot,

mondhatnám azt is, ő volt az irányító közép-

csatár, ha neki jól ment a játék, akkor általában

a csapatnak is ment, én a jobbszélen futottam

fel, szerettem ezt a posztot nagyon jól tudtam

hajtani, nagyon lelkesedtem, kellett a csapat,

és én tudtam, kell a csapat, akár mi is van,

szükség van arra, hogy együtt legyünk, a sikerért

mindent megtettem, azt nem mondhatja senki,

hogy nem lelkesedtem, mégis, kerületi szinten

már semmire sem jutottunk, valahogy hiányzott

az igazi összetartás, az igazi erő, az iskolai

bajnokságot még lazán nyertük, de aztán nem

sikerült semmi, így is büszkék voltunk magunkra,

a hetedik bé nyerte a bajnokságot, kihírdettek minket

az iskolagyűlésen, a tornatanár fényképet is készített

rólunk, azt mondta, ez egy örök emlék lesz, még

évek múlva is elő fogjuk venni, és nézz oda, igaza

lett, itt van a fénykép, nézem magam, szomorúan

álldogálok a kapufa mellett, sorban ott állnak

a többiek, Brieber, Illiás, Szollár, Domján, Komarek,

mind-mind keményen, határozottan állnak ott,

csak a „főhős” áll szomorúan és esetlenül, ki hinné

rólam így a fénykép alapján, hogy a csapat jobb-

szélső sztárja voltam, és persze a „Kislovag”, aki

„megmenti” Radovics Ágit, ki hinné, valóban,

ki is hihetné, tényleg ---

hetedikben aztán egy éven keresztül Radovics Ági

mellett ültem a padban, életem egyik legboldogabb,

legszerencsésebb éve volt ez az idő, tizenhárom

éves voltam, szerelmi ügyekben teljesen járatlan,

de megőrjített a tudat, hogy mellette ülhetek,

szerettem iskolába járni, imádtam az órákat,

bármilyen órát is szerettem, mert vele akartam

lenni mindig, csak erre gondoltam örökké, hogy

vele, csakis vele akarok lenni, csak ez járt a fejemben,

imádtam a mozdulatait, a ruhadarabjait, vártam,

hogy az utcán megpillantom a piros dzsekijét,

barna félhosszú haját, barna szemeit, imádtam,

imádtam, imádtam, kétségtelen, hogy barna

szemével, vékony-nyulánk alkatával ő volt a leg-

szebb az osztályunkban, minden pillanatban

csak vele foglalkoztam, tanulásom is csak azért

javult, mert ő is jól tanult, nem akartam lemaradni,

egyetlen problémám volt változatlanul, hogyan

mondhatnám meg neki, hogy szeretem, lestem,

titokban, hogy mikor megy haza az iskolából,

mintegy „véletlenül” én is arra akartam menni,

ezt, persze, ő szívesen vette, hiszen nagyon jóban

voltunk, még az is lehet, hogy szeretett ő is, de

hogyan lehetett volna ezt kideríteni, a lányok

olyan bonyolultak, hogyan lehet világosan beszélni

velük, nem tudtam, egyáltalán nem tudtam, órák

alatt mindenesetre rengeteget beszélgettünk,

piszkáltuk egymást, játszottunk, mosolyára, hangjára,

tekintetére ma is emlékszem, nem lehet ilyesmit

elfelejteni, előttem van az arca, ahogy figyel az

órán, szemem sarkából minden rezdülését követem,

arcának minden apró rezdülését, és magamban

csak azért imádkozom, hogy ez a hetedik bé

Bagyulánéstól, Fizi Gizistől, tánctanár diristől

így legyen örökké, az idők végezetéig ---

Fizi Gizi nevére már nem emlékszem, mármint

a valódi nevére, mindannyian csak Fizi Gizinek

hívtuk, az egész iskola gyűlölte, utálta, nem

csupán őt, de vele együtt a tantárgyát is, tudta

ezt valószínüleg ő is, na meg rá is szolgált erre

a dologra rendesen, emlékszem a rettegés napjaira,

amikor folyamatos ellenőrzést tartott, centivel

mérte a hajunk hosszát, akinél „huliganizmust”

tapasztalt, annak a hajába kegyetlenül bele-

nyírt ollóval, a lányoknak pedig a szoknya méretét

vizsgálta, akinek túlságosan rövidnek találtatott

„szoknyahossza”, annak a szertárba kellett bevonulnia,

és ott kellett eltűrnie, hogy a felhajtást Fizi Gizi szépen

leengedte, kegyetlen terror volt az óráin, ma már nem

is értem, hogyan tudta elérni ezt a rettegést, mitől

féltünk tulajdonképpen, mitől is féltünk, Brieber,

aki pedig jó tanuló volt, szenvedett rendesen, mondtam

is neki, te, Pisze, ez a Fizi Gizi keményen kicsinál

minket, ha így folytatjuk, aztán egy napon meglestük

Fizi Gizit, aki vén volt a szemünkben, lehetett akár

negyvenéves is, szóval meglestük, hogy egy férfival

találkozott az iskola előtt, kopasz, ronda ember volt,

virágot hozott Fizi Gizinek, ő nagy mosolyogva vette

át a virágot, és széles fenekét riszálva ment a pasi

mellett, mi ott röhögtünk Piszével, meg Komarekkel,

néztük, hogy a „vénlány pasizik”, és nem is gondoltuk,

hogy mennyire megváltozik majd az életünk, ettől

a virágcsokortól, Fizi Gizi ettől kezdve megszelidült,

elképedve tudtuk meg, hogy férjhez ment, olyannyira,

hogy fél év múlva már terhesen jött órát tartani, majd

szülési szabadságra ment, mi boldogok voltunk,

nagy csokor virágot küldtünk neki mi is, szüléséhez

gratulálva, és aztán nem láttuk Gizit soha többé ---

a Diri bácsi nagydarab ember volt, csak ritkán láthattuk,

tanítani nem tanított, mert nem tudott nekünk mit

tanítani, állítólag csak egy tánc- és illemtanári

diplomája volt neki, lehet, de a Czabán Samu ált.

isk. igazgatójaként mégis megállta helyét, csak

messziről láttuk őt, iskolai ünnepségeken, kövéren,

nehézkesen ment oda a mikrofonhoz, és beszélt, már

nem is tudom miket, néha megdicsért valakit, azokat

általában kihívta a pulpitushoz, és ott, az egész

iskola előtt dicsérte meg őket, én nagyon irigykedtem

akkor, és szerettem volna én is dicséretben részesülni,

jutalomkönyvet kapni az egész iskola előtt, de nem

sikerült, jutalomkönyvet kaptam ugyan, de csak

az osztályfőnökömtől, bizonyítványosztáskor, ez

nem volt olyan jó, mintha az egész iskola előtt

dicsért volna meg a Diri bácsi, semmiképpen sem

volt olyan jó, persze, kinevettük a Diri bácsit, mert

ő csak tánc- és illemtanári diplomával rendelkezett,

valaki azt mondta, jó „káder” volt biztosan, én nem

tudtam, mi az a „káder”, de éreztem, hogy a „káder”,

az rossz dolog, sajnáltam is kicsit ezért a Diri bácsit,

meg féltem is tőle, Komarek bezzeg nem félt, ő jól

ismerte, mert amikor Erőss Ági fejét egy vonalzóval

betörte, akkor elvitték a Diri bácsihoz, kapott is

igazgatói intőt, majdnem kicsapták az iskolából, de

aztán nem csapták ki, ezért ő már nem félt, és ahogy

elmúlt az idő, nem félt tőle már egyikünk sem ---

Ébreszto, Csutorás Gergely!

Gyere és szaporán nyargalj,

kérlek, hogy ne sokat hergelj,

ne búsítsd szívemet bajjal.

Vidíts fel, Csutorás Gergely!

Örömöm kínáld meg hellyel,

szerencsém fogadd meg csókkal,

puhával, lággyal, biztatóval.

Csutorás Gergely vágtat a lován,

vágtat a lován.

Hova vágtat, merre vágtat?

Végig a szobán,

végig a szobán.

Kezében csörög a fegyver,

csir-csör-csiri-csör,

tudom, hogy megvívunk egyszer,

csir-csör-csiri-csör.

Csutorás Gergely vágtat a lován,

vágtat a lován.

Hova vágtat, merre vágtat?

Végig a szobán,

végig a szobán.

Mikor megszülettem, Dorottyának hívtak.

Azután azt mondták, Dorka vagyok.

Én meg azt mondtam, leszek inkább Dodó ,

mert ki tudja, mit ki nem találnak előbb-utóbb.

A Csutorás Gergely neve persze sohasem változik.

Ki tudja, talán ezért is szeretem.

Mert ő mindig olyan nagyon változatlan,

és mindig ott van, ahol én akarom.

Mert ahol akarom, ott vannak a tündérek és a boszorkányok.

És ott vannak a varázslók is: a sarokban üldögélnek,

vagy az ágyam végéből figyelik szavamat, akaratomat.

Így telnek napjaink.

A Csutorás Gergely az én kedves kicsi barátom.

A Csutorás Gergely mindig megvéd engem.

A Csutorás Gergely hozzám bújik, ha akarom.

Kedves Szóval ébreszt engem minden reggel.

A Csutorás Gergely a mesébe visz engem.

És tudom, mégis itthon a szobában vagyunk.

Ha akarja, hát repülünk, ha akarja, a kályha mögé bújunk.

Ha akarja, nézzük egymást. és a tekintetünkkel beszélgetünk.

Van nekem egy bohócom:

Lajosnak hívják.

Van neki egy bohócfelesége,

Jolánnak hívják.

És persze itt vagyok én is:

Dodónak hívnak.

A papa meg a mama

szeretik egymást.

Lajosék meg szintén

szeretik egymást.

Én meg csak egymagam vagyok, engem

mindenki szeret.

Persze az lenne az igazán a jó,

ha ketten lennénk.

Ha lenne tesóm, mi is

szeretnénk egymást.

Nem valami nagyon jó ilyen

páratlanul.

Viszont van nekem egy barátom, a

Csutorás Gergely.

Azt hiszem, egyszer majd

férjemül veszem.

Házasodni pedig a mesébe megyünk, hiszen

ő mindig ott van.

Én nagyon félek, ha jön az éjszaka.

Puszit ad nekem a papa, a mama.

A bohócomnak én is puszit adok.

És olyan furcsák a szobában a tárgyak.

Különös állatokká nőnek meg az árnyak.

Csak a bohócom szeme ragyog.

Dodónak hívnak, mégis bohóc vagyok.

Bohócbaba lettem magam is.

Párnává szelídül a papa, a mama.

Zörög és énekel utcánkban a fagyis.

Bohócokká válnak a csillagok.

Puszit ad nekem az éjszaka.

A Csutorás Gergely édesapja a Csutorás Béla.

Mindig nagyon mogorva,

és hallgatagon ül a karosszékben.

Estefelé, ha fürödni kezdek,

nem akarja beengedni hozzám a fiát,

a Csutorás Gergelyt.

Akkor aztán csak ülök a kádban,

és addig sírok, míg meg nem fázok.

Akkor aztán egy hétig nyomom az ágyat.

Ha a Béla bácsi jó lenne,

mindig elengedné hozzám a Csutorás Gergelyt.

És nem fáznék meg soha.

De az is lehet, hogy jó,

mert a múltkor, amikor beteg voltam,

Pirossapkás macit küldött, ajándékba.

Dühösek is voltak egy kicsit a Lajosék,

mert egész nap a macival játszottam,

ezért aztán a Lajos meg a Jolán egész nap csak szomorkodott.

Én, kérem, Gonosz Guszti vagyok.

Én, kérem, nagyon gonosz vagyok.

Én, kérem, soha nem mosolygok.

Én, kérem, mindenkire haragszok.

Én mindig ott vagyok, ahol a rosszaság van.

Ha valamelyik gyerek rosszaságot csinál,

pöffeszkedve az arcára ülök, s nevetek.

Olykor, olykor kicsit sírok is.

Persze a rosszaság, az nagyon rossz dolog.

Én sem szeretek gonosznak lenni.

Legtöbbször csak ülök egyedül a szobámban,

és nagyon magányosnak érzem magamat.

(És szeretnék a jógyerekekkel is barátkozni.

Mert én valójában szeretem őket.

Csak nem merek a közelükbe menni, nehogy rájuk ijesszek.

Merthogy gonosz vagyok.)

(Dodó verse)

Itt a tavasz,

a rügy kipattan,

madárcsivogás veri fel a csendet,

s néhol az eső is elered.

Óh, szép tavasz!

Új életet adó.

De sajnos, az élet sehol sem maradó,

s mégis új életet adsz te az egész világnak:

fűnek, fának, virágnak.

Szél a széllel szélben játszik

vidám kedvük ide látszik,

táncol, pörög a porfelhő.

Haj a hajjal csókolódzik,

gabalyodik, ölelkezik,

elkéne most a keszkendő.

Jön a vihar, itt a vihar,

eső kopog, szél zörög:

mulatnak az ördögök.

(Utána majd süt a Nap,

fénylő arca mosolyog. Utána majd jő az Éj,

nevetnek a Csillagok.)

De most a szél széllel játszik,

vidám kedvük ide látszik,

táncol, pörög a porfelhő.

Póklábon lép az ősz,

sok-sok órát elidőz,

didereg a kicsi őz:

egyre hosszabb már az Est.

Szomorú a Fény-király,

bánatosan muzsikál,

a Bagoly meg citerál:

elbújik az öreg Nyest.

Csutorás Gergely járja az Erdőt,

kisködmönös manókkal társalog,

Dodó királylány véle andalog,

bizony ez, bizony-bizony: Kirándulás.

Hosszúlábon lép az ősz,

hűvös szóval itt időz,

megborzong a kicsi őz:

ködgubában jő az Est.

Bánatos a Fény-király,

nem szívesen muzsikál,

a Bagoly csak citerál:

mélyen alszik a vén Nyest.

Álmomban látogatóba mentünk a Fráterékhez.

Nagy, sötét utcákon mentünk végig.

Nagy, sötét bérházak között.

Lovasszekéren utaztunk, a sofőrünk a Csutorás Gergely volt.

Egy borzasztó magas házban laktak a Fráterék.

Fráternoszterrel utaztunk fölfelé legalább száz emeletet.

Rengeteg kisgyerek volt ott.

Mindenki fráternoszterrel utazott.

Fent a 100. emeleten aztán sokat lehetett játszani.

Volt legó, és gyönyörűszép kert is volt, ottan.

Szóval, jól éreztük magunkat.

Egy hétig ott is maradtunk, vendégségben.

Csak azt a napot tudnám feledni,

csak a könnyeit tudnám feledni:

csak a sírását tudnám feledni,

csak elfeledni, csak elfeledni.

Majd visszajönnek még Boldogabb Napok.

És köszöntenek majd, és köszöntenek.

És nem lesznek félősek már a Hajnalok.

És megint játszanak veled, csakis Veled.

A sírását el tudom feledni,

ha visszaadod még a nevetését,

ha visszaadod még a mosolygását:

ha visszaadod, ha visszaadod---

Erre jártam,

arra jártam,

kicsi tóban,

tó tükrében

magamat csodáltam.

Törpe-királylányban,

tündérnyi szavában,

megfürödtem.

Fénygyerek-subában,

csillogó ködmönben

törülköztem.

Végül: odébbálltam.

Járok erre,

járok arra,

falevéllel muzsikálok,

minden utat kipróbálok,

mindenhonnan odébbállok.

De ha nagyon vársz rám:

hívogassál!

Kedves szép szavadra,

paripámra kapva

nálad termek.

Járok erre,

járok arra,

muzsikálok falevéllel,

pici-lepke-dalolással,

darázs-testvér-zümmögéssel,

tündérlányok énekével

töltöm az időmet.