„itt még a szagok is mások voltak”

(isaac bashevis singer)

ha azt mondod, new york, azt mondom,

madison avenue, éjszaka van, megyek

lefelé a 31. utca irányába, valami

szendvicset keresnék éppen, és egyáltalán

nem tudom elképzelni, hogy innen lesz

még valaha is hazatérés, szemetes

zsákok közt félálomban lebegek, valami

arabbal együtt, mahmoudnak hívják,

mahmoud vagyok, mondja, mahmoud shuqair,

mondja, jeruzsálemi palesztin vagyok,

mondja, és mosolyog hozzá, zuhog éppen az

eső, fáradt vagyok, bemenekülünk valami

étterembe, ő meg csak mosolyog, kedves

alak ez az arab, gondolom magamban, nem

akarom megbántani, igal sarnával talál

kozunk aztán, évek óta nem láttam, igal

sarna vagyok, mondta egyszer, valamikor,

évekkel ezelőtt, igal sarna vagyok, tel

avivból, mondta, most, meglepetésemre,

összeölelkezik a palesztin arabbal, csak

nézem ezt a szokatlan találkozást, is

mered, kérdezem tőle, ti ismeritek egymást,

kérdezem, inkább csak meglepetten, ott

a new york-i utcán, az éjszakában, aztán

hirtelen egyedül maradok, a 31. utca és

a madison sarkán, és szó nélkül hagyom,

ahogy az arcomon végigcsorog az eső ---

tulajdonképpen new york baránszky nélkül is new york,

nem kell tehát azt gondolni, hogy akkor most meg

változnak az utcák, biztos vagyok benne, hogy például

a 31. utca ma is éppen ott van, ahol akkoriban volt,

amikor még előtte voltunk ennek az ügynek, amiről

beszélnem kellene, de nem tudok róla igazán beszélni,

és a times square is biztosan ugyanaz, meg a madison

avenue is biztosan változatlan, sőt, szerintem az a lerob

bant fekete gitáros is ott áll még a broadway sarkán

és rekedtes hamis hangján jagger-nótákat énekel

azóta is, szóval, nem változott semmi, a dolgok

elképesztően változatlanok néha, csak éppen túl

vagyunk egy temetésen, egyébként szép idő volt, de

tényleg, csak a koporsó tűnt nagyon rövidnek, vala

hogy olyan kicsi koporsód volt, hihetetlenül kicsi,

belefértél tulajdonképpen?, nem volt szűk ott a hely?,

kérdezem magamban, de legyintek rögtön, hisz az idő

az olyan gyönyörű volt, úgyhogy ha majd new yorkba

mész, akkor csak ne panaszkodj az ottaniaknak ---

bob vagyok, mondta, szólíts bobnak, és a keze,

a kezével már intett is a sárga taxi felé, nem,

nem volt sok választásom, ott, ott, akkor éjjel

a central park és a hetvennegyedik utca

sarkán, nem volt választásom, ha nem akartam

végképp egyedül maradni a new york-i éjszaka,

a new york-i éjszakában, ez legalább egy taxi,

gondoltam, és oké, bob, minden világos, persze,

egy csöppet sem csodálkozott, természetes,

természetesnek vette, hogy beültem mellé

a taxiba, tíz perce, ha ismertem akkor,

a verseiről magyarázott nekem, a verseiről

meg a költészet fontosságáról, csak annyit

tudtam, hogy nem akarok egyedül maradni

ott, a new york-i éjszakában, semmiképpen

sem akarok egyedül maradni, már indultunk

is, keresztül a harlemen, a kocsmák előtt feketék

támasztottak, támasztották a falat ráérősen,

mi csak mentünk a sárga taxival, sötét kapu

aljakat, lerobbant autókat láttam, bob eszelősen

és boldogan magyarázott valamit a vers,

a verseiről, meg a költészet jelentőségéről, és

feltétlen fordítsam magyarra, magyarul akar

először megjelenni, mert a magyar az egy ős,

ősi és misztikus ködökbe vesző gyönyörű nyelv,

és valami ősi és misztikus ködökbe vesző

gyönyörű nyelven dalolni kezdett, és énekelt,

és énekelt ott, abban az álmos-puhán siető

különös taxiban, ott, a new york-i tájban ---

valami ismeretlen utcán megyek végig, valami

ismeretlen házat keresek, éjszaka van, mellettem

lépdel valami fura, ismeretlen, lila parókás fiatal

nő, angolul beszélgetünk, éjszaka van, meleg

augusztus végi éjszaka, és nem hiszem, hogy

valaha vége lesz ennek a sétának itt, és nem

hiszem, hogy valaha véget akarok vetni ennek

a nyár végi éjszakának, nem történik semmi,

csak hihetetlen, hogy itt vagyok, távoli földrész,

távoli, ismeretlen táj, hihetetlen, hogy mégis

ismerős minden, hogy mégis minden változatlan,

hogy ismerős ez az ismeretlen utca, hogy ismerős

ez az ismeretlen város, és ez az éjszaka ---

az első napokban, aztán az első hetek

ben is féltem, hogy rájönnek, nem tudok

normálisan angolul, és akkor majd mit is

mondanak, gondoltam akkor, aztán ott

tartózkodásom harmadik napján megérkezett

konyha- és fürdőszobatársam, igal sarna

tel avivból, vékonyan, valami kékes öltönyben

ült ott, a földszinti társalgóban, és máris

a társaság központja volt, egyfolytában

beszélt, rögtön kiderült, hogy közös lesz

a fürdőszobánk meg a konyhánk, azt hittem,

rossz angolságom miatt majd nehezen teremtek

kapcsolatot vele és a többiekkel, aztán mégis

minden simán ment, éppen igalnak köszönhetően

magam is a társaság közepén találtam magam

pillanatok alatt, szinte mindig együtt voltunk,

és szinte mindig beszélt, mindig magyarázott

valamit, az ő angolja sem volt tökéletes, ez is

meglepetés volt nekem akkor, talán azt hittem,

hogy izraelben mindenki tökéletesen beszéli ezt

a nyelvet, nem is tudom, aztán mesélni kezdett,

arról beszélt, hogyan menekültek a szülei

lengyelországból tel avivba a háború idején, és

fényképeket is mutogatott, az apjáról beszélt

főleg, aki nemrégen halt meg, és közben ott

ültünk iowában, két kis kollégiumi szoba közös

konyhájában, és valahogy mindent megbeszéltünk,

a főnököt steve-nek hívják,

steve unger a neve, majdhogynem

magyar, merthogy osztrák, és az innen

nézve, pontosabban onnan nézve

szinte magyarország, szóval

bécsből ment ki a családja a nagy amerikába,

és a nagypapája még pistának szólította őt,

néha-néha, amikor jókedve volt,

ezt büszkén meséli nekem, angolul, persze,

merthogy nem tud egy szót se magyarul,

de ez természetes,

csak néha mond annyit, hogy piszta fagyok,

és közben mosolyog hozzá, mint egy eszelős,

ilyen a főnök,

a társaság, az ösztöndíjasok társaságának főnöke,

a vezető tanár,

akinek az a feladata,

hogy mindenféle érdekes programokkal

szórakoztasson minket, és mi valóban boldogok vagyunk,

hogy steve, ez a csodás amerikai bécsi magyar

itt a távoli földrészen mindenféle programokat

biztosít a számunkra, ez valóban nagyszerű,

erre valóban alig-alig számítottunk,

jaj, de jó nekünk, mondom igalnak,

meg ayetának, meg kangnak is, bernardónak is,

bizony, nagyon jó nekünk, bólogat bernardo,

miközben láthatóan nem érti,

miért is kellene boldognak lennie,

és csak annyit lát, hogy valamiért

már én sem vagyok olyan igazán boldog ---

először csak ketten jöttek, két olyan tipikus

amerikai jó családból való lány, akik

büszkék arra, hogy ők amerikaiak, és pu

ritánok meg amit akarsz, merevek és hi

degek, miként az jégcsapok, ahogy

szoktad mondani, aztán meg egyfolytában

vigyorognak hozzá, és ha azt mondják neked

az utcán, hogy háj, akkor iszonyúan közvetlennek

hiszik magukat, szóval, először csak két ilyen ame

rikai csaj jött, letették a seggüket a padlóra, úgy

tettek, mint akik nagyon lazák, néztem a tel

avivi lakótársamat, mit szól ehhez a közvetlenséghez,

igal, tudod, így hívták a tel avivi lakótársam, szóval

igal láthatóan elhúzta a száját, aztán odasúgta, hogy

vigyázni kell, mert majd feljelentenek valami

szexuális zaklatásért, és akkor nekünk lőttek,

akkor már én is sejtettem, hogy ebből nem lesz valami

komoly buli, később még jött egy harmadik

is, barna zacskóban hozott egy üveg kaliforniai

bort, a kaliforniai boroktól mindig émelyegnem kell,

egyszerűen felfordul tőlük a gyomrom, aztán a negyedik

is megjött, még az volt a legszimpatikusabb,

kedvesen előadta, hogy hellóvín alkalmából

még tűzijáték is lesz a kollidzs előtt, aztán be

szélgettünk mindenféléről, és közben megjött

az ötödik is, vele a hatodik, és egyre többen

jöttek, és aztán már vagy tízen voltak, és csak

mosolyogtak, meg minden, és iszonyú lazán jöttek

még kábé húszan, és én émelyegtem a kaliforniai

bortól, és remegtem, és utáltam az egészet, és

felfordult a gyomrom, és ordítottam, és zihálva

ébredtem fel, és folyt rólam a víz, ott, messze,

amerikában ---

jennifernek kék haja van, csak

néhol vannak a hajában narancssárga

tincsek, aranyos lány, mindenki

nagyon kedveli, én is nagyon ked

velem, össze is jött már fabiannal,

aki meg argentin, más jellegzetessége

nincsen, teljesen normális argentin

családapa, mellette költő, meg

szerkesztő is, csak éppen kicsit

összejött jenniferrel, elég furán

néznek ki együtt, nem mintha

baj lenne jenniferrel meg a kék

hajával, csak olyan izgága típus,

és folyton okoskodik, szegény

fabian meg igazán jelenték

telennek tűnő valaki, nem is tudom,

kettőjük közül ki a furcsább nekem,

aztán ott van még bernardo is,

aki joe-val jött össze, joe nagyon jó

fej, szintén költő, meg novellákat is

ír, keménykötésű srác, bernardo

egyébként brazíliából jött, regényíró,

azt mondják, ő itt a legjobb, intelligens

és érzékeny, szóval, bernardo és joe jobban

összeillenek, mint jennifer és fabian, meg

boldogabbnak is látszanak, de igazán

nem a jennifer kék haja miatt, nem

hiszem, hogy a kék haja szerepet

játszana ebben, egyébként pedig az

orosz költőnő, anasztázija bernardóba

szerelmes, ezt már bernardónak is

mondtuk, de ő csak nevetett ezen, meg

azon is, hogy anasztázijának már erotikus

álma is volt bernardóval, szóval, jól meg

vannak, csak én fekszem egyedül, itt,

iowa bükkfái alatt, az árnyékok közt, épp

a napsütötte sávban ---

kipát hordott a fején,

ráchelnek hívták, és

valami keresztény vallási

közösséghez tartozott,

tizennyolc éves volt, még

szűz, ezt általában mindenkinek

rögtön elmondta, szinte kézfogás

helyett, hogy ő még szűz, és

nagyon fontos, hogy a fiú is,

akivel majd először együtt,

hogy az is szűz legyen, úgy

menjenek a házasságba, és

akkor majd a házasságkötés

után mindenki boldog lesz, és

egymást fogják nevelgetni, mert

a férfiak állatok, úgy általában,

és meg akarják erőszakolni a nőket,

ezt úgy röviden és nagyon

természetesen mondta el

rövid beszélgetés után, igal

kérdezgette, hogy a neve meg a

kipa, meg a keresztény vallási

közösség hogyan jön össze, és

hogy miért is keresi az idősebb

férfiak társaságát, szóval, jól el

beszélgettünk, megittunk hárman

majdnem egy fél üveg bort, aztán

éjjel egykor alig akart elmenni, még

megkérdezte, hogy vajon mahmoud,

a palesztin író alszik-e már, és egészen

komolyan be akart kopogni a szobájába,

hogy beszélgessen vele is kicsit, mire

igal azt találta mondani, hogy ha így

folytatja, akkor feljelentjük

szexuális zaklatásért, erre csodálkozott

kicsit, és úgy hajnali fél kettő felé végre

eltakarodott az emeletről ---

olga arról nevezetes, hogy nem tud

angolul, csak oroszul, és mindig

titokzatosan mosolyog, meg egyébként

is nagyon kifinomult, meg lágy, meg

minden, nagy megértéssel néz a fér

fiakra, mint aki tudja, hogy mi miért

nézünk nagy megértéssel őrá, szóval,

olga egyáltalában nem beszél angolul,

csak anasztázijával tud kommunikálni,

aki viszont úgy beszél angolul, mintha

gyerekkorában new yorkban a central

parkban akarták volna többször is meg

erőszakolni, és különben olyan, mint

egy kismalac, pufók és aranyos, rend

szeresen bernardóval álmodik, erotikus

álmai vannak barnardóval, azt álmodta

a múltkor éjjel is, hogy a szájába vette

bernardo farkát, és ezt aztán el is mesélte

mindenkinek, csak persze bernardónak

nem, mi viszont elmeséltük neki, mármint

bernardónak, aki csak nevetett az egészen,

őt egyáltalában nem érdeklik a nők, ezt

szegény anasztázija nem tudja, micsoda

csalódás lenne neki, ha tudná, egyébként

olga sem tudja, persze ő csak azért nem

tudja, mert nem tud angolul, bár próbáltuk

elmondani neki, soha nem fogom elfelejteni

igal kézmozdulatait, ahogy magyarázza

olgának, hogy bernardo meg joe, és olga

meg csak néz, és nem érti, és rázza a fejét,

és amikor megérti végül, akkor is csak néz,

és nem akarja hinni, hogy szegény anasztázija

hiába álmodik, hiába álmodik szépet és jót,

négy darab negyeddolláros

van nálam, benézek tehát

a biliárdszobába, ott van

hai, a vietnámi gyerek,

vele fogok biliárdozni,

igaz, hogy elég nehéz eset,

nagyon okosnak és udvariasnak

hiszi magát, közben meg csak

simulékony, meg ravaszkodó,

állandóan mosolyog, keep smiling,

mondja az amerikai, nem mintha ő

amerikai lenne, nem, egyáltalában

nem, de megtanult mosolyogni,

mert hatéves volt, amikor

vietnámban megverték

az amerikai hadsereget,

szóval, ő lesz az ellenfelem

biliárdban, nagyon jónak

gondolja magát, és

nem szeret veszíteni;

különböző trükköket vet be

a győzelem érdekében,

dzsungelharcot folytat,

hátulról támad, ha kell;

tisztára vietnámban érzem

magam, én lazább és puhább is

vagyok, ezért is veszítek mindig;

aztán kiderül, hogy a dzsungelharcos

húga new yorkban jár egyetemre,

egyik volt hazai barátnője meg

los angelesben dolgozik, vékony

és gyönyörű, igazi vietnámi szépség,

egy napon meg is látogatja a szomorú

dzsungelharcost, éjszaka aztán

nem lehet tőlük aludni,

egyfolytában hangoskodnak

a szomszéd szobában,

iszonyúan örülnek egymásnak,

csak én nem örülök nekik, hiába,

önzo vagyok, nincs bennem

baráti szellem, reggel hai

azt terjeszti rólam, hogy én

"was very noisy", és biztos valami

"young lady" volt nálam éjszaka,

ezt magyarázza mindenkinek,

közben pedig a hosszú combú,

keleti szépség barátnőjének

mindenféle extra kajákat vásárol,

és még velem viccelődnek a többiek,

őt meg békén hagyják, ráadásul

hanoiról meg saigonról beszél, és

mond valamit arról, hogy budapest is,

hogy mi is, meg ők is, és ezzel már

tényleg nem tudok mit kezdeni,

le kell, hogy győzzem, és le is győzöm

hait, biliárdban, ezen az estén ---

ayeta ugandai, kicsit kövérkés,

nagy mellei vannak, nem beszél

rendesen angolul, pedig ez

az anyanyelve, és mégis,

mintha óbudai lenne, ha érted,

mire gondolok, én csak tudom,

ott nőttem fel, mármint óbudán,

ezért mondhatom azt, hogy óbudai,

szóval, látszik ayetán, hogy nem

nagyon tud azzal mit kezdeni, hogy

most itt van amerikában, olyan

külvárosi viccei vannak, a múltkor

is azt mondja nekem, hogy fáj a hasa,

és hogy valamit biztosan tettem

bele, mármint a hasába, hogy

ennyire fáj neki, mit mondjak,

hirtelen köpni-nyelni nem tudtam,

ő meg csak néz rám, mintha

valóban tehettem volna a hasába

valamit, aztán meg eszméletlenül

szélesen elvigyorodik, nagy, egész

séges hófehér fogait rámvillantja,

és ekkor vagyok csak biztos abban,

hogy vicc volt az egész, nem kell

attól tartanom, hogy feljelent valami

olyasmiért, amit el sem követtem,

vagy amiről azt sem tudom,

hogy azért fel lehet valakit jelenteni;

ayeta barátnője a koreai kang,

aki szerintem nehezebb eset, ha

lehet ezt mondani, ő már azt is

túlzott közvetlenségnek tartja, ha

ránézel és beszélsz hozzá, ha pedig

véletlenül barátkozni akarsz vele,

akkor először is megrémül, aztán

napokig beteget jelent, és lótusz

ülésben meditálja végig éjjeleit,

bízva házi buddhája megváltó

erejében, mindezt leszámítva

kedves meg szerény is, mint

valami érzékeny-sápadt virág,

érzékenyen és sápadtan írja a regényét

valami feleségről, aki sárga virággá

változik a férje mellett, és sárga

virágként haldoklik némán valami

nagyon kicsi kis teraszon, valahol

messze, koreában ---

karen,

azt mondja, karen,

hogy karennek hívják, hogy

így hívják, nekem meg rögtön

az anna karenina jut eszembe,

pedig nem is orosz, hanem kínai,

egy nagydarab kanadai kínai nő, aki

büszke arra, hogy kínai, miközben

ő már kanadában született, és most

büszkén tanul amerikában, mert

megteheti, ilyenek ezek a kínai nők,

akik kanadaiak is, meg karennek is hívják őket,

csak úgy tanulnak amerikában, iowában,

és csak úgy jól érzik magukat, bérelnek

egy lakást, és ott, a bérelt lakásban is

jól érzik magukat, beülnek az iowai

kávéházba, és kínai teát isznak,

kínai ételeket esznek, aztán kínai

ruhadarabokban járnak az utcán, és

büszkék arra is, hogy mindenféle kínai

csecsebecséket vásárolhatnak akárhol

amerikában, és arra is büszkék, hogy

van nekik emlék, kínai emlék van nekik

san franciscóból, new yorkból, chicagóból,

mert a műanyag háromcentis empire state

buildingre is az van ráírva mákszemnyi betűkkel,

hogy made in china,

karenben így nő, így növekszik a hazaszeretet,

mert minden, amihez nyúl, kínai, ha magához nyúl,

az is kínai, és ezt is élvezi nagyon, és ezt nagyon,

nagyon élvezi ő ---

mary mondta, meg peter is, hogy

rowena a filippiniek országából

jött, fülöp-szigeteki, és verseket

ír, nagyon aranyos, az internetre

teszi fel a verseit, hogy az egész

világ tudja, hogy ő, és akkor tudni

fogja az egész világ, hogy az inter

neten, és akkor majd elolvassák,

és akkor majd érezni fogják, hogy

milyen nagy, és milyen nagy

szerű, és ez az érzés bennük lesz,

és akkor jobb lesz mindenkinek,

és neki is, és rowena olyan szeretet

reméltó, és olyan kedvesen moso

lyog, csak néha fájnak a fogai, akkor

nem mosolyog, de egyébként mindig,

mert tudja, hogy mosolyogni jó, ha

rámosolyogsz a világra, akkor az

vissza, és ez a vissza, ez mindenki

esetében bejön, tehát csak mosolyogj

rá, és akkor vissza, és akkor már nem

járhatsz rosszul, különben is mary azt

mondta, hogy rowena és lem itt talál

koztak iowában, ők is ösztöndíjasok

voltak, az egyik egy mexikói indián,

a másik messziről, a fülöp-szigetekről

jött, és ez csodálatos, hogy itt, éppen

itt találkoztak, és hogy ennyire,

és hogy így meg tudták valósítani, ez

mindenképpen csodálatos, meg tisztelet

reméltó, és a filippiniekben nagyon nagy

a hazaszeretet, és ez is olyan különleges,

és a rowena verseit otthon letöltik, már

minthogy letöltik a fájlról, és akkor szegény

otthonmaradt filippiniek is olvashatják,

legalább tudni fogják, miket ír rowena itt,

a messzi iowában, és hogy mennyire rossz

neki, hogy ilyen messze kell lennie, és hogy

hamburgert muszáj ennie, szegénynek,

itt, a távoli amerikában ---

azt már elmondhatom, hogy láttam

a mississippit, sőt, fürödtem is benne,

meg át is keltem rajta, többször is,

hajóval utaztam, és figyeltem a partot,

egyfolytában huck járt az eszemben,

tudod, a tom sawyerből, meg az a rab

szolga, jimmy, kerestem őket a parton,

de nem találtam, sehol se találtam

őket, nem baj, viszont napoztam egyet,

elhevertem a mississippi homokos

partján, élveztem az erős napsütést,

bernardo és igal is ott napozott, meg

kang han és ayeta is, bár ayeta nem

sokáig napozott velünk, ő ment elsőnek

árnyékba, afrikai fekete bőre nehezen

bírja a napot, mondta is, hogy ez neki

túl sok, ezen kicsit elcsodálkoztam, és

kérdeztem is, hogy talán ugandában hi

degebb van, enyhe iróniával kérdeztem,

de nagyon komolyan válaszolt, állítólag

ott olyan sok az eső, hogy sosem megy

30 fok fölé a hőmérséklet, szerinte a tűző

nap elviselhetetlen és egészségtelen, egy

szerűen nem érti, a fehér bőrünkkel miért

napozunk olyan sokáig, ez veszélyes is lehet,

mondta ayeta a mississippi partján, ott,

hol a kis huck sietett egykor beléje,

fürödni ---

a német csajt beatrice-nek hívják,

kopasz, 21 éves, 180 centi, és

kemény, férfias arca van, néha

lila parókát ölt, csak akkor, ha

buliba megy, olyankor szívesen

táncol lányokkal, rögtön az első

buli után meggel barátkozik össze,

meg nagyon csinos, szintén huszon

egynehány éves, a főnökséghez

tartozik, a staff munkatársa, közben

verseket ír, a poetry classban olvassa

fel a verseit, szép, ovális arca van,

kicsit széles a csípője, de nem baj,

ő itt az egyetlen igazi bombázó, igal

mondta is, hogy már meggel álmodik,

meg buzzival, elmagyarázom neki,

a meg buzzi névről magyarul mire

lehet asszociálni, hozom neki a busz

meg a bus példáját, nagyon értékeli

a dolgot, csillogó szemekkel magyarázza,

ha ő egyszer megbuzzi, milyen is lesz

meg, ha végre megbuzzi, és röhög,

közben beatrice egyre népszerűbb

a lányok között, meg is vele lóg,

furcsán néznek ki együtt, amikor

beatrice lila parókát vesz, és hosszú

fehér nyári ruhát, úgy néz ki benne

és a parókában, mint valami transz

vesztita, aki nőnek öltözött, csodálkozva

figyeljük, ahogy meg és beatrice együtt

táncolnak, igazán szép pár, jól mutatnak

együtt, nincs nekünk már itt semmi

dolgunk, magyarázom igalnak, aztán

még két hónapig figyelhetjük, ahogy

beatrice az ujjai köré csavarja a lányokat,

közben az amerikai sikereit is építgeti,

ő az egyetlen, akinek esélye van itt

maradnia iowában, mi többiek pedig

szomorú szívvel búcsúzunk ---

a mayflower-kollégium nyolcadik

emeletén vagyok, nyitom a szobám

ajtaját, amikor a hátam mögül

előlép agnieszka, a lengyel nő, nem

is lengyel, hanem francia, párizsban

él a férjével, bár tel avivban is élt

néhány évet, ráadásul new yorkban

született, a szülei lengyelek voltak,

lengyel emigránsok, agnieszka ott

látta meg a napvilágot, gyerek

korát new yorkban töltötte, ott,

a new york-i aszfalton, ott lakott,

baseballt játszott, meg kosarazott,

iszonyatosan beszéli az amerikai

angolt, mint valami new york-i home

less, de franciául is nagyon jól beszél,

ropogtatja az r-betűket, akár egy

született párizsi nő, egyébként még

héberül is beszél valamennyire,

a lengyel pedig az anyanyelve,

szóval, könnyedén beszélget a nagy

világgal, mégis utálja a világot

maga körül, mindig rosszkedve van,

fáj a feje, a szobája krematórium,