Magam növesztettem a magam testét, nem teszi meg helyettem senki, írja Jerome David Salinger az egyik regényében. Persze, nem is az ő szavai ezek, nem a narrátor szavai, hanem az egyik hőse, valami gyerek mondja mindezt, már nem tudom pontosan, kicsoda, nem fontos, nem is érdekel.
Salinger főhőse Seymour Glass, akinek a verseit én írtam meg. Itt olvashatóak.. Ez csak egy zárójeles megjegyzés.
Ami a "Magam növesztettem"-kezdetű mondatot illeti, ez a mondat már az enyém. Kölcsönvettem, megtartottam. Az én mondatom.És továbbra is vallom, ma 2015. július 8-án.
Igen. Növesztettem, és még mindig növesztem a magam testét, és néha csodálkozom, ahogy körülnézek: ez itt mind-mind én vagyok. Könyvek és képek és versek és novellák és regények.
És filmek. Filmek, amelyek a mai naptól itt láthatóak.. Ez is csak egy zárójeles megjegyzés.
És írások is, nem éppen tőlem, de arról, amit csináltam. És mindenféle egyéb, mindenféle, ami kapcsolódik hozzám. Olyan ez itt, ez a néhány oldal, mint valami labirintus, kép- és verslabirintus, regénylabirintus, valami teljesség, ami nem is teljesség, hiszen nem éppen minden, de majdnem minden, teljesség tehát, ami nincs is, és mégis van.
Erről meg az jut eszembe, hogy évekkel ezelőtt, mit évekkel ezelőtt!, több mint 21 éve ott álltam az egyik barátom halálos ágyánál. Festő és író volt a barátom, filmrendező, olyan valaki, akit nem lehet elfelejteni. Erdély Miklósnak hívták, nagyon sokat jelentett a számomra.
Feküdt az ágyon, fehér lepedő volt rajta, akkorra már teljesen kopasz volt, és nagyon sovány. Ettől a soványságtól megnőttek a szemei.
– Nem érdemeltem meg ezt a nagy kiállítást, ezért van rajtam ez a betegség – mondta nekem, nekem mondta, én álltam mellette.
Épp azon a héten nyílt meg egy kiállítása, életében az első és az utolsó jelentős bemutatkozási lehetősége.
Végül is nem tudjuk mit érdemlünk meg, és mit nem. Csak növesztjük a magunk testét, helyettünk nem teszi ezt meg senki, mert azt hisszük, hogy ez az örökös növekedésünk valami nyomot hagy mégis valamiképpen a nagyvilágban.
*
*
A Blog ma már fontosabb, mint a Napló, de ettől függetlenül ezt az utóbbit is megtartom magamnak.. Gazdagítom a mindennapjaimat.
*
*
Gyerekkori képek!!!. Gyönyörű gyerekkor.
*
*
Itt is olvasható a Napló, ezentúl, hogy közvetlenül, az első oldalról is oda lehessen kapcsolódni, mindazoknak, akik kiváncsiak a mindennapjaimra. Majdnem minden egyre szebb, egyre gyönyörűbb - legalábbis így érzem most, ebben a pillanatban.
*
*
*
*
2009. március 13-án az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola "Nyugat" Oktatási Programja keretében Tamkó Sirató Károlyról és a Dimenzionista Kiáltványról írt PhD-disszertációmat summa cum laude minősítéssel védtem meg, így doktori fokozatot nyertem el