Petőcz András
Majdnem minden
Ister Kiadó, Budapest, 2002
Madarak tornya
Első lépéseim
Első lépéseim
Ezek az első lépéseim ebben a bajnoki évben.
Csupán totyogok, nem is lépkedek igazán,
csupán csak teli talppal tétova tottyanásokat
teszek meg nagy nyári meleg éjszakában.
Gyönyörű vagyok, megdicsérnek. Kedves
mindenki énvelem, tudják, hogy éppen
csak beneveztem a bajnokságra, újonc
vagyok még teljességgel, és ha nincsenek
esélyeim, akkor mindenki kedvesebb
velem, mint majd lesz egykoron. Meg-
simogatják még olykor-olykor a fejem,
biztatgatnak, kicsit lekezelnek, azt
mondogatják, hogy „nagy dolog, na nézd,
már jár!” Pedig, ha tudnák!
Az ismeretlen ismerős
Mosolyogva és természetesen
jött oda hozzám, pénzt kért egy
sörre, mintha már évek óta is-
mernénk egymást.
Szünet volt éppen. A csapatok
öltözőben, mi meg dideregtünk
a lelátókon.
Nem fogadtam el a segítségét.
Mosolyogva és természetesen
hagytam ott, meglepett és
megszomorodott ismeretlen
ismerősömet.
Ajánlattevőim
Nem tudom, mi van velem, nem
ismerem fel jóságos ajánlattevőimet.
Hagyom, hogy elmenjenek mellettem,
hagyom, hogy szó nélkül továbbálljanak.
Vétkes könnyelműség! Ajánlattevőim
soha nem jönnek el hozzám másodjára.
Ha nem ismerem fel őket a megfelelő
pillanatban, szó nélkül sietnek tovább.
Nem törődnek velem, örök vesztesnek
látnak csupán, magukban mosolyognak
rajtam, mint afféle könnyelmű, léha
fiatalemberen szokás.
Talán sértettek kicsit, egészen
kicsinkét biztosan azok, s nem
értik, hogyan utasíthattam el
előnyös ajánlataikat.
Hiába szaladnék utánuk! Hiába
is kérném bocsánatukat, jóságos
és ismeretlen ajánlattevőim fejüket
csóválva sietnének tovább.
Egy nyugdíjas parkőr vallomása
Most, hogy már nem az enyém
a park, most látom, mennyire
fontos volt nekem. Titokban még
be-benézek olykor, bár már nem
az enyém, és nem szeretem, ha
meglát az új, a frissen kinevezett.
Ne higgye, hogy győzött! Aligha
értheti, mit is veszítettem. Hatalom,
befolyás, pozíció rég nem érdekel,
de a lehetőség, hogy bizonyítsak,
az végleg elveszett. Tény, ami tény:
innét is kikoptam.
Olyan lettem, mint mindenki más.
Karszalagom se hordhatom ma már,
s nem tudhatom, az vagyok-e még,
ki valaha voltam.
Miként a nyár, ha hűvösen
Valamiféle éjszakába, hűvösen,
nyárféle csendbe, suttogásba,
alighogy nyár, alighogy sötétbe,
valamiféle puhaságba ---
Megtérni: vissza, vissza, vissza,
ellazulásba, vágyakozásba, hűvös
és tiszta elnyugvásba, vissza-
térni, ha lehet ---
Egykori tájak, akkor, régmúlt
vidékek, korabeli kosztümök és
rég elporladt vitézségek.
Ódon kastélyok, ódon-hallgatag
lépcsők és falak, hajnali csendben
régen-volt sikoltások ---
A virágok, ott, messze
Vannak virágok, ott, messze,
valahol, messze, nem is tudom,
kezedben, virágok, vannak,
hajnali remegésben.
Magukhoz, magukhoz, magukhoz.
Szinte mindenütt lehetnek, csak
épp erre nem látni őket, csak
éppen ezen a tájon.
Vannak, ha akarom, vannak.
Ha álmodom, akkor remegnek
hajnali szélben, ha álom:
és szirmaik hullanak, egyre,
és hullanak a szirmok, és
pusztulnak ők.
Idő, Európa
A mozdulatlan időt figyeled,
a kezed mozdulatlanságát,
az időt, nem, nem, nem, nem
lélegzik körülötted, az
idő, belemeredve valamiféle
csendbe, lélegzetfojtott idő,
mintha valami előtt és után is,
már-már túl valamin, szinte
túlnan, gyönyörű idő, nagy-nagy
lélegzetvétel-idő, hatalmas be-
teljesülés-idő, futás-idő lesz,
ha majd túl leszünk azon a valamin,
a lélegzetfojtott mozdulatlanságon,
az Időn, a megfoghatatlanon ---
A repülés természetrajza
Repülj Madóval, írtuk egykor
az iskolapadra, persze nem így,
hanem angolul, fly by Mado!,
és éreztük is a lebegést, amit
azok az órák adtak nekünk,
azok a Madocsai-féle magyar
órák, szálltunk a magasban,
gótikus katedrálisok tornyai
körül próbálgattuk a szárnyainkat,
„mert a gótika magasba lendít”,
mondta, és jobbkezével már
mutatott is fel, fel a magasba, és
mi tudtuk még akkor, mit jelent
ez, hogy fel, fel a magasba ---
A faház természete
Rossz mozdulatot, ha teszel, kezedbe
tüskék és szálkák, szinte csak úgy
maguktól, hogy már-már észre sem
veszed, csak a végén, ha fáj.
A feszültséget másképp nem igazán,
legföllebb kevéske iróniával, ha teng
benned túlontúl ilyesmi, pajtás, és,
ha van benned kurázsi, szintén.
Szoknyák röpülnek, blúzok, meg
intim, imádott ruhadarabok! Csak
te ordítasz, meg ütsz, vér tolul
agyadba, kapálózol, mint aki szorul.
Körülötted a ház, ilyen a természete,
lángra kap, és hamuvá porlik, minden.
Találkoztam a háziúrral
Nagyon kényelmes vagyok mostanában, nem
gondolok a háziúrra, úgy megyek este lefeküdni.
Párnámra hajtom arcomat, és nem jut eszembe
kopasz feje, kövérkés termete, vizenyős tekintete.
Szokatlan nem gondolni rá. Természetesen
tudom, hogy figyeli minden lépésemet, jegyzi
gondosan, mikor megyek el otthonomból, mikor
és kivel érkezem haza nagyon is késői órán.
Mégis: valahogy egykedvű vagyok, és nem
bosszankodom többet miatta. Sőt, szinte meg-
nyugtat alig hallható és láthatatlan jelenléte.
Tegnap aztán váratlanul találkoztam a házi-
úrral a lépcsőházban. Zavart volt valamiért és
szokatlanul kedves. Ez elgondolkoztatott.
Nyári ruhás nő portréja
Durván tolakvó és valószerűtlen
kelttészta képéből csodálkozó szemek,
cipel vagy százötven kilónyi termetet,
elfáradtam, ahogy megkerültem.
Piroslik az arca, örök fényben ragyog,
szája be nem áll, magyaráz csak mindég,
annyit tud beszélni, hogy azt alig hinnéd
nem is nagyon beszél, éppenhogy csak gagyog.
Rohangál, tesz-vesz, magyaráz és érvel,
s felémtolakszik gyönyörű, egy méter
széles, lenyűgöző fenekével.
Ezért születtem meg, talán erre vártam,
hogy eljön s feldíszíti zizegős őszi tájam
virágmintás, nyári ruhában.
(versek a kötetből).