Petőcz András
Idegenek
Palatinus Kiadó, Budapest, 2007
Anyámmal a plébánián lakunk, közös szobában.
A vécé az udvaron van. A konyhában tudunk fürdeni, anyám ott forral vizet, teknőbe önti, úgy mosakszunk.
Szappant a kopasz katona adott anyámnak, egyébként nem lehet kapni, meg pénzünk sincs rá.
A kopasz katona rendszeresen jön, mindig hoz valamit.
Ha nekem hoz valamit, el kell fogadnom.
Az anyám mondta, hogy fogadjak el mindent a katonától.
A katona hoz egy kabátot. Gyerekkabát, nem tudom, kié volt korábban, most az enyém. Piros dzseki. Kicsit még nagy.
A katona mosolyog, nézi, milyen jól áll nekem a kabát.
Ráver a fenekemre, nevet:
– Ánná szép lány! Kábát ül néki jól! Fiúk megnézik ott! Áz iskolán!
Elégedett magával. Örül.
Tudomásul veszem, hogy Annának hív. Ezt is az anyám intézte.
Ezen az új helyen új nevünk van.
A kopasz katona segített a papírok beszerzésében.
Anyám azt mondta, elloptak tőlünk mindent.
A kopasz katona nem kérdezősködött.
– Á pápírok! Sokán kérésni igáz pápírok! Mi áz émbér néz, ném á pápír!
Ez még az első napokban volt. Két nappal azután, hogy az anyám először felkereste a kopasz katonát.
Így kezdtem új életet, új helyen, új névvel. Nyolcéves voltam akkor.
Az előző életemre nem emlékszem. Vagy legalábbis alig.
Amélie az osztálytársam, egy padban ülünk.
Ő akarta így.
Különben az iskolában már nincs nála a porcelánbabája. Kezdek vele összebarátkozni.
Úgy érzem, sok mindenben hasonlítunk.
A tanító az első nap mindenkinek beírja a nevét az osztálykönyvbe.
Tőlem is megkérdezi:
– Hogy hívnak?
Csak nézek rá. Nem válaszolok.
A tanító türelmes:
– Ugye, Annának hívnak? A plébánián laksz az édesanyáddal?
Nézem a tanítót. Szemüveges, vékony arcú, harminc év körüli férfi.
A mankójával ügyesen közlekedik.
Egy lába van.
– Válaszolj, ha kérdezlek. Ugye érted a kérdést?
Lehajtom a fejem az iskolapadra.
A tanító közelebb jön, megtámaszkodik a mankóján, hogy mindkét keze szabad legyen.
Meg akarja simogatni a hajam.
Ebben a pillanatban ugrom fel. Menekülés közben rúgom ki a mankóját, erre elveszti az egyensúlyát, elvágódik.
Az ajtóból nézek vissza a földön fekvő tanítóra:
– Soha ne érjen hozzám! – ordítom.
Kilépek az iskola ajtaján.
Éles, délelőtti fény. Élvezem, ahogy a nap az arcomba süt.
Tulajdonképpen nem tudom, miért nem bízom meg senkiben. Anyám azt mondta, bízhatok a tanítóban is, és elfogadhatok mindent a katonáktól.
Van bennem valami keserűség, ez igaz. Anyám azt mondja, ez az ő hibája, mármint az, hogy bizalmatlan vagyok, és hogy ez amiatt van, mert nincsen apám.
Nyilván, ha lenne apám, akkor magabiztosabb lennék, ezt mondja az anyám, és hogy a szorongás vált ki belőlem értelmetlen agressziót.
Ezt a szót szokta használni az anyám. Azt mondja, szokatlanul agresszív vagyok, pedig nincs is rá okom, legfeljebb az, hogy nincsen apám, és hogy sokat kellett már eddig is vándorolnunk, merthogy mindig menekülnünk kellett valahonnan.
Tulajdonképpen azt nem is tudom, hogy miért is kellett mindig menekülnünk. De azt mondja az anyám, ennek vége, itt nyugalom van, jó helyünk van, és neki is van munkája.
Azt is mondja, hogy már összebarátkozott a katonákkal, azok mindig segíteni fogják, a plébános is kedves, szóval, jó dolgunk lesz.
Meg még azt mondja az anyám, hogy arra kér, ne legyek olyan agresszív.
Ezt a szót nagyon szereti az anyám.
Majdnem minden nap átmegyek Amélie–hez, játszani.
Elhatározzuk, hogy felderítjük a pincét. Viszek neki mindenfélét, ami hasznos lehet.
A plébánián, a fészerben, találok kötelet, csákányt, lapátot. Találok egy petróleumlámpát is, a plébános csak áramszünet esetén használja.
Amélie elégedett.
Megyünk a pincébe, elindulunk az egyik járaton.
Csak úgy, találomra.
A petróleumlámpával világítunk.
Lassan megyünk, hagyunk időt a patkányoknak a menekülésre.
Látjuk, ahogy surrannak a fal mellett, foltos, szürke patkányok, meglehetősen nagyok.
Sokat megyünk előre, nem tudom megállapítani, mennyit. Egyszerre véget ér a járat, nyálkás, dohos kőrakáshoz érünk, nem tudunk továbbmenni.
A kőrakás alatt kis nyílás van, abba menekülnek be a patkányok.
Nadrág van rajtam, a plébánostól kaptam, az övé volt, anyám még nem alakította át. Kötéllel a derekamra kötöttem.
Amélie egy kővel ráüt a kőrakásra. Dühösen veri. Mintha haragudna, hogy nem tudunk továbbmenni.
A zajra az egyik kisebb méretű patkány megzavarodik, megijed, talán attól, hogy nem tud tőlünk bemenni a nyílásba a kőrakás alá, és ijedtében végigszalad a lábfejemen, a nadrágom alatt még a combomra is felkapaszkodik.
Hisztérikusan ütöm a nadrágomat, érzem a patkány hideg testét a combomon, sikítok, kiejtem a kezemből a petróleumlámpát, az leesik a földre, elalszik.
A vaksötétben a nyirkos falat tapogatjuk, menekülünk kifelé, újból és újból elvágódunk, Amélie egyre a nevemet ordítja.
Elesem, érzem, hogy a testemen patkányok rohannak végig. Némelyik a fejemre mászik, az egyik beleakad a hajamba.
Sír, mint valami csecsemő.
Hosszú, egyenes szálú, vörös hajam van.
Felállok, tapogatódzom tovább, egyszerre megérzem, hogy Amélie ott van közvetlen mellettem, összekapaszkodunk, úgy botorkálunk előre a sötétben.
Sárgás világosságot látunk, a bejáratnál levő lámpa az.
Ahogy kiérünk a napfényre, látom, hogy Amélie arcán, kezén harapásnyomok vannak.
Az arcomhoz nyúlok, nedvességet érzek. Csurom vér a kezem.
Reggel azzal ébresztett az anyám, hogy gyorsan szaladjak ki az utcára, mert egy egész karaván ismeretlen jött a városba. Izgatottan futok ki a plébánia elé, hogy megnézzem az idegeneket.
Ponyvákkal letakart szekerekkel jöttek, a lovakat színes ruhákba öltözött nők hajtják. Nézem a karavánt, csupa nő és gyerek. Azt mondja az anyám, hogy a gyerekek, már a 4–5 évesek is, kiülnek a város főterére, zenélnek, énekelnek.
Kérdezem az anyámat, hogy ezek a barbárok–e. Csak néz rám, nem érti a kérdést.
– Miféle barbárok?
– Amélie nagymamája mondta – mondom, szinte védekezve.
Vasárnap van.
Átmegyek a szomszédba, de Amélie nagymamája nem enged be.
Néz rám, és azt mondja:
– Amélie beteg. Lázas. Ma nem mehet játszani.
Lehajtom a fejem. Fordulnék vissza a kapuból, de még utánam szól:
– A pincét lelakatoltam. Oda nem mehettek többet.
Hirtelen megfogja a karomat, szorítja, kényszerít, hogy az arcába nézzek:
– Te is jól nézel ki, te, te kis vörös ördög! A harapásnyomok az arcodon! Mi? Még ott lesznek egy darabig!
Kirántom a karomat:
– Maga az ördög! Maga!
Sírva rohanok a laktanya felé.
A laktanya épp az iskola mellett van, abban az utcában, amelyik a főtérről nyílik.
A főtéren ott vannak a zenészek.
A főtéren van a Vegyes bolt, a hentes, a művelődési ház, amiben valamikor, Amélie mesélte, még filmeket is vetítettek.
A zenészek, mind csupa–csupa gyerek, a művelődési ház előtt ülnek, a földön.
Van közöttük egy fiú. Nálam kicsit idősebb. Nézem, ahogy hegedül.
Észreveszi, hogy nézem. Annál inkább cifrázza, a vonója szinte magától táncol a húrokon.
Ő a prímás. A többiek kísérik, egy–két lány jókedvűen táncolni kezd.
Színes, virágmintás ruhában vannak. Lila, zöld, piros kendők a vállukon.
Az egyik lány, magas, vékony, talán tizenöt éves lehet, tánc közben kibontja a blúzát. Feszes, nagy, barna mellei önállóan mozognak, szinte a lánytól függetlenül. A mellbimbói akkorák lehetnek, mint a tenyerem.
Mindenki őt nézi.
A többiek a zene ritmusára tapsolnak, énekelnek. Körbeveszik a lányt, aki a tánctól megrészegülve először ledobja a porba a blúzát, aztán a szoknyáját is kioldja, és hagyja lecsúszni a földre.
Anyaszült meztelenül táncol tovább, barna a teste, a lábai között semmi szőr nincs, teljesen csupasz, nem olyan, mint az anyámnak.
A lábai között levő ajkak szélesek, teltek, domborúak.
Anyám azt mondja, ez a lányok elülső feneke, de Amélie–től tudom, hogy az itteni felnőttek pinának mondják.
Még a múltkor, amikor nála voltam, és a kert végében játszottunk, akkor mondta ezt Amélie.
Felemelte a szoknyáját, leguggolt és azt mondta:
– Pisálok a kicsi kis pinámból.
(regényrészlet).