Petőcz András
Vészhelyzet a Mágusképzőn
(avagy az üveggömb titka, avagy figyeljétek a macskát!)
Móra, Budapest, 2003
Most akkor mindenki azt gondolhatja, hogy attól a pillanattól kezdve jó dolgunk volt a Mágusképzőn.
Attól a pillanattól, hogy megnyertük a Hunor Tér Kupát.
Meg elhoztuk Gőgh Lajos bűvészpálcáját.
A rettegett bűvészpálcát!
Szó se róla, ünnepelte is az osztályt mindenki, a tanulók meg a tanári kar, meg irigykedtek is ránk, mármint a többi osztály, sőt, még az igazgató, Árkosi Mátyás is volt olyan kegyes, és megemlékezett egy igazgatói körle-vélben arról, hogy a csapat, a mi csapatunk, szóval, hogy a 6. B. Hunor téri bajnok lett.
Illetve, dehogy a 6. B., hiszen az osztályozó záróvizsgák és a nyár elmúltával most már hivatalosan is 7. B-sek lettünk!
A góllövők, Puska Feri, Hidegkurta Nándi és Cinadin Cidan kikerültek az iskolai faliújságra, fényképpel, életrajzzal, meg azzal a szöveggel, hogy „iskolánk büszkeségei”.
Nem tagadom, örültünk a sikerünknek.
Ugyanakkor ez a nagy ünneplés meg felhajtás kicsit érthetetlen meg gyanús is volt nekem és a barátomnak, a Czigler Palinak, úgy éreztük, mintha el akarna valamit érni ezzel az igazgató, az Árkosi Mátyás.
Olyan volt, mintha le akarna kenyerezni minket.
No, de erről később.
Mármint a gyanúról.
Mindenesetre, azt azért ne felejtsük el, hogy korábban nekünk még kimenni sem volt szabad az iskolából!
Mármint a Hunor téri győzelem előtt.
És most, tessék, azokat ünnepelték, vagyishogy minket, hivatalosan is, ugye, akik megszegték, illetve, megszegtük az iskolai rendtartást. Mert, mit szépítsük a dolgot, mi bizony kiszöktünk, akárhogy is nézzük, igaz, tanári segédlettel, de végül is kiszöktünk az iskolából, és így nyertük meg a bajnokságot.
Persze, és az igazsághoz ez is hozzátartozik, csak így szerezhettük meg Gőgh Lajos bűvészpálcáját.
A rettegett kéken fénylő bűvészpálcát.
Amire igen nagy szüksége volt Árkosinak.
Egyrészről tehát nem csoda, hogy hálás volt nekünk.
Másrészről viszont ezzel a nagy-nagy ünnepléssel az egész iskolai vezetés, Árkosi Mátyással az élén, igencsak ellentmondásba került önmagával, és ezt mi nagyon jól tudtuk.
És, még ha meg is dicsértek minket, valahogy homályosan úgy éreztük, hogy itt valami nem stimmel.
Szóval, volt bennünk szorongás, rendesen.
És egyáltalán nem bíztunk Árkosiban.
Na, jó. Nem ragozom tovább. Tény, hogy mindezt sehogyan sem ér-tettük, akkoriban.
De tény az is, hogy attól kezdve nagyon lazult a fegyelem az iskolában, ami a kijárásokat illeti.
Gyakorlatilag osztályfőnöki engedéllyel bárki elmehetett, délután, tanítás után, csak este 9-re kellett mindenképpen visszajönnie, a kollégiumba.
Kicsit furcsa volt, hogy egy normális, bentlakásos iskola természetes rendtartása szerint élünk.
Bagyula tanárnő, Irénke néni, vagyis a „vadállat”, ahogy egymás között hívtuk, vagy egy hétig egészen kedves volt velünk.
Úgy szeptember közepéig.
Aztán megkezdődtek a szokásos akciói, a gúzsbakötés, ha valami diákcsínyt követtünk el, az „önként vállalt” társadalmi munkák, ha szükség volt egy kis diákrabszolgamunkára, szóval, a korábbról már jól ismert „tréfák”.
Mi ezen nem csodálkoztunk különösebben.
Állandóan azzal fenyegetett minket, hogy megvonja a szabad kijárásunkat, ha nem teljesítjük a kívánságait.
És volt kívánsága meglehetősen sok.
Nemcsak azt követelte meg, hogy rendesen tanuljunk, hanem azt is, hogy az új bűvésztrükköket a szabad időnkben is gyakoroljuk.
Állandóan azt ismételgette, hogy soha nem lehet tudni, mikor lesz szükségetek egy kis bűvésztrükkre ahhoz, hogy valami csapdából kimeneküljetek.
Mit tehettünk volna, gyakoroltunk.
Aztán meg jártunk ki a Hunor térre focizni.
A Hunor téren persze változatlanul mi voltunk a legjobbak, Puska Feri, Hidegkurta Nándi és Cinadin Cidan mellett Ron Aldo is állandó tagja lett a csapatnak, mert nagyon szépen formába lendült, félretettem tehát vele kapcsolatos ellenérzéseimet. Természetesen a középcsatár változatlanul én voltam. Ezt a posztot nem engedtem át senki másnak. Nem kell mondanom, hogy így aztán verhetetlenek voltunk. A többiek kérésére rendszeresen kisebb bajnokságokat rendeztünk, de ezeket mindig mi nyertük. És általában a gólkirály is én voltam, mondták is a többiek, hogy állandó kupát, „Tajtékos Antal Kupát” kellene rólam elnevezni, mert úgyis én rúgom a legtöbb gólt, ez ellen nem lehet semmit se tenni.
Én, persze, nagyon örültem annak, hogy megy a játék.
Egyébként néha a Gőgh Lajos-féle szabadiskolásokkal is fociztunk, mit mondjak, a kupagyőzelmünk óta esélyük sem volt velünk szemben.
Még gólt se tudtak lőni nekünk, merthogy a Hanzély Tibi nagyon jó volt a kapuban, ő volt a rettenthetetlen „tigris”, „a mágusok tigrise”, ahogy a többiek emlegették. Czigler Pali pedig „a védelem tábornoka” megtisztelő címet kapta az ellenfelektől, mert olyan elegánsan és meggyőzően vezényelte hátul a védelmet, hogy a csatárok már akkor is örültek, ha egy-egy szögletet ki tudtak harcolni ellenünk, olykor-olykor.
Kicsit unalmasak is lettek a mérkőzések.
Már mi is untuk, hogy mindig csak győzünk.
Mindenki úgy hívott minket, az egész kerületben, hogy a Vörösvári úti „aranycsapat”. Vagy úgy, hogy a „mágusok”. És ezt nem csak azért mondták ránk, mert a Mágusképzőn tanultunk, hanem azért is, mert tényleg mágusok voltunk, már ami a focit illeti.
Meg is állapította egy nap a Czigler Pali, hogy minket legfeljebb csak fekete mágiával lehetne legyőzni.
Nem gondolta ő sem, amikor ezt mondta, hogy mennyire igaza lesz.
Egy nap ugyanis nagy baj történt.
És az nem is baj volt, de megmagyarázhatatlan tragédia.
Egy október végi délutánon kimentünk a Hunor térre barátságos meccset játszani a Gőgh Lajos-féle szabadiskolásokkal. Én, sajnos, előző nap megrándítottam a lábamat, így sántikálva mentem ki a térre, gondoltam, ma nem játszom, csak néző leszek.
Nem hittem, hogy ennyire rossz lesz nézőnek lenni!
Egy kicsit se izgultam. Puska Feri és Ron Aldo kirobbanó formában voltak.
Aztán megkezdődött a meccs.
És nem ment a játék, senkinek.
Legalábbis nekünk nem.
A fiúk úgy mozogtak a pályán, mint a fáradt őszi legyek valami nagy lakoma után. Álmosan és rosszkedvűen.
Képtelenek voltunk gólt lőni.
Rémülten néztem az órára.
A meccs vége előtt három perccel 0:0-ra álltunk!
Nem akartam elhinni, hogy döntetlent játszunk az esélytelen szabadiskolásokkal.
És akkor jött az egyik Gőgh-tanítvány, nagydarab gyerek volt, úgy hívták, hogy Kováts Szilárd Zebulon, de mindenki csak Zebunak becézte. Szóval, jött ez a gyerek, megszerezte a félpályán a labdát, elszaladt a jobb oldalon, csinált két cselt a kapunk előtt, még legendás középhátvédünk, Czigler Pali mellett is elhúzta a labdát, majd az elvetődő Hanzély Tibi, vagyis a „tigris” hasa alatt a kapunkba lőtt.
1:0.
Vezetnek a szabadiskolások!
Akik nem is tudnak focizni.
Ez képtelenség.
Mi nem kaphatunk ki!
És mégis.
Kétségbeesetten néztem az órára, de a bíró abban a pillanatban lefújta a meccset.
A tribünön a fekete ruhás szabadiskolások között megláttam szokásos fekete köpenyében Gőgh Lajost, az ellenmágust. Gúnyosan nevetett.
Rajtunk nevetett. Már akkor tudtam, hogy rekedtes nevetésére örökké emlékezni fogok.
És ekkor mintha megvillant volna valami.
Szememhez kaptam mágusmesszelátómat.
Nem tudtam, jól látok-e.
Gőgh Lajos egy zöldesen világító üveggömböt tartott a kezében.
(regényrészlet).