Petőcz András
Kalandjaim a Mágusképzőn
(avagy hogyan nyertük el a Hunor Tér Kupát)
Móra, Budapest, 2002
Először a kis Hanzély mondta ki a nevét.
Emlékszem, ott állt az ajtóban a kis Hanzély, lesett ki a folyosóra, és amikor meglátta, rémülten ugrott vissza a padjához.
– Jön a Bagyula! – kiáltotta bele zsivajgásunkba.
És, persze, a Bagyula tényleg jött.
Dermedten álltunk, vigyázzban, mindenki a padja mellett, ahogy azt az iskolánkban megkövetelték.
És nyílt az ajtó, belépett rajta Bagyula, és odament a tanári asztalhoz. Leült, tekintetét ránk szegezte, és úgy nézett végig rajtunk, olyan alaposan, ahogyan csak ő tudott végignézni.
Híres volt már a nézéséről is.
A háta mögött mindenki vadállatnak hívta.
Nemcsak mi, de a többi tanár is.
Bagyula, a vadállat. A gyerekek rettegnek tőle. Mindenkit leordít, ha kell. Olyan hangja van, hogy attól bárkinek görcsbe rándul a gyomra. Pálcával veri az asztalt. Sőt, suttogták róla, veri a gyerekeket is. Ezt, persze, senki nem tudta rábizonyítani. Egyszer valami gyerekvédő liga feljelentette, de a vizsgálat kezdetekor mindenki meglepetésére az a fiú, akit állítólag megpálcázott, visszavonta vallomását. A Csabavári vallomása! Annyit ér, mint Csabavári szava. Szállóigévé lett ez a mondat iskolánkban.
– Leülni!
A vezényszóra egyszerre csusszantunk be a padba. Huszonkét gyerek. Hírhedten rossz osztály voltunk. A tanári szobában mindenféle történetek keringtek rólunk. Hogy a 6. b már megint minősíthetetlen. Hogy óra alatt papírgalacsinokat dobálnak egymásnak. Célba lőnek rizsszemekkel. Vonalzóval verekednek. Ha betört egy ablak valahol az iskolában, az első kérdés az volt, ugye, megint a 6. b-sek? Ha a fiúvécében csikket találtak a plafonra ragasztva, azt csakis a 6. b-sek csinálhatták. Általános volt a vélemény az igazgatói irodában, hogy a 6. b osztályfőnöke, a fizimiskát oktató Erzsi néni alkalmatlan, nem tud fegyelmet tartani.
Árkosi igazgató mondta ki a tanévnyitó értekezleten:
– Új osztályfőnök kell. Aki ráncba szedi őket.
Aztán futótűzként terjedt el a hír a kollégiumban meg az iskolában, hogy az új osztályfőnökünk a Bagyula lesz. Sok tanár a fejét csóválta. Nem lesz ennek jó vége! A Bagyulának nem való osztály. Mit kezd velük a Bagyula?
Mi meg csak hallgattunk. Nem mondta ki senki a vadállat nevét. Csináltuk a dolgunk változatlanul. Gondoltuk, majd csak lesz valahogy.
Az utolsó osztályfőnöki óra után Erzsi néni félrehívott engem meg a barátomat, Czigler Palit:
– Nem én akartam így, gyerekek.
Pali csak megvonta a vállát. Mintha nem érdekelné az egész. Mintha hidegen hagyná.
Erzsi néni kicsit csodálkozott.
– Palikám, ha bántana titeket, jelentsd nekem nyugodtan. Ez neked is szól, Toncsi. És a legfontosabb, hogy ne féljetek.
Pali rám nézett, látszott rajta, hogy unja kicsit a dolgot. Ha úgysem tud segíteni, akkor minek szövegel! Most mit jön ezzel? Méghogy ne féljünk! Különben is, majd csak elleszünk valahogy.
– Mehetünk, tanárnő?
– Persze – hangzott a meglepett válasz.
Erzsi néni kedvetlenül ment dolgozatot javítani.
Nem láthatta, hogyan is nézünk utána. Ha látta volna, talán keményebben harcol értünk.
Különben is, nem lehet azt egy tanárnak megmagyarázni. Hogy mindenki pánikol. Hogy úgy érezzük, elárultak minket. Hogy vége mindennek. Hogy a kalandjainknak annyi. Hogy legjobb lenne illegalitásba vonulni. Hogy a kinti akcióinkat le kell állítanunk. Tudtuk nagyon jól, hogy a Bagyulával úgysem bírunk. Hogy hiába is könyörögnénk, hiába is magyarázkodnánk.
És a Hunor tér kupából sem lesz már semmi!
Elvileg a Hunor tér kupára éppen mi voltunk a legesélyesebbek. A kerület összes iskolájából indultak csapatok a Hunor Téri Nem Hivatalos Kispályás Labdarúgó-bajnokságon. Ez, persze, a többi iskola esetében nem volt valami nagy szenzáció. Mert a többi iskola tanulói szabadok voltak. Normál iskola, normális gyerekekkel. Legtöbbjük csak délelőtt járt iskolába, így aztán a csapattagok legfeljebb a szüleiktől kéredzkedtek el kicsit focizni a Hunor térre. De a mi iskolánkból nem lehetett csak úgy elkéredzkedni.
A kerületben mindenki tudta, miért nem.
Ha csak annyit mondtunk a többieknek, hogy az igazgatónkat Árkosi Mátyásnak hívják, akkor már tisztelettel, sajnálkozva és félelemmel néztek ránk.
Azt mindenki tudta, hogy az Árkosi Mátyás-féle iskolából nem könnyű kimenni. Nemhogy nem könnyű, hanem lehetetlen.
Nemcsak azért, mert az Árkosi-féle, az bentlakásos iskola.
Azt, hogy kijárhatunk focizni, moziba, csavarogni, azt az Erzsi néni személyes varázsának köszönhettük. Ezt mi nagyon jól tudtuk. És ezt a személyes varázs-dolgot tessék szó szerint érteni.
Hogy ki és milyen módon került az Árkosi Mátyás vezette bentlakásos iskolába, aminek a teljes neve egyébként Vörösvári Úti Általános Bűvész- és Mágusképző Bentlakásos Iskola volt, de csak Mágusképzőnek rövidítették, igen, ilyen furán hívták, szóval, hogy milyen módon és ki került be ebbe az iskolába, az számomra is rejtély, mind a mai napig.
Mert voltak közöttünk olyanok, akik egész életükben szülők nélkül, vagyis állami intézményekben nevelkedtek, néhányan azért, mert a szüleik már nem éltek, néhányan azért, mert a szüleik alkalmatlanok voltak a gyereknevelésre. Voltak viszont közöttünk olyanok is, akik teljesen átlagos családból jöttek, csak épp átlagostól eltérő viselkedésük vagy képességeik miatt iratták őket a szüleik a Mágusképzőbe.
Egy szó, mint száz, valamilyen módon mindannyian különlegesek voltunk, már csak azért is, mert itt olyan tantárgyakat is tanítottak, amit más iskolában egyáltalában nem.
Oktatták például a focitant, a pálcatant, a nemláthatikát, a kuglimetikát meg a fizimiskát is, a mágiatiszről nem is beszélve, ezekről pedig a kerület többi iskolájában hallani sem akartak.
Mindezeken kívül, persze, a szokásos tantárgyakat is tanították, úgymint matematikát, biológiát, földrajzot, kémiát, irodalmat, történelmet, de minek is sorolom? Szóval, amiket a kerületben bárhol megtanulhattunk volna.
Mi, vagyishogy a 6. b, focitanból voltunk a legjobbak.
Merthogy a mi osztályunkba járt többek között Puska Feri, Mara Donna, Krójf Jancsi, Cinadin Cidan, Hidegkurta Nándi meg Eu Zebio. És őket, gondolom, nem kell bemutatni. Az egész kerület odavolt értük akkoriban. Közülük bármelyik képes volt eldönteni egy-egy meccs sorsát, ahogy azt a képtan tanára, Nézy Jenő többször is elismerte. De minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a legjobb barátom, Czigler Pali is jól focizott, és magam is elismerten jó játékos voltam. Sokak szerint voltam olyan jó, mint Ron Aldo, akivel nem nagyon voltam baráti kapcsolatban, de aki szintén osztálytársam volt akkoriban.
Szóval, egyáltalában nem csoda, hogy a Hunor téri meccseken mi voltunk a legjobbak.
Csakhogy nekünk nem volt szabad elhagynunk az iskolát.
Mert az Árkosi Mátyás nem engedte.
Azt, hogy az osztály kijárt a szabadba, így hívtuk az iskolán kívüli világot, azt – ahogy már mondtam – egyedül Erzsi néninek köszönhettük. Merthogy ő nemcsak fizimiskát oktatott, de járatos volt a nemláthatikában is.
És most tessék, a Bagyula mindent elrontott.
Már azzal elrontott mindent, hogy itt állt előttünk teljes, élő valójában.
A Leülni! vezényszó után hosszú másodpercekig csend volt az osztályban. Bámultam a padot, néztem a büntetlenül hagyott firkálásokat, amelyek a pad tetején díszelegtek. Ismertem őket, amióta csak ezen a helyen töltöttem időm nagy részét. Láttam, hogy mellettem a barátom, Czigler Pali is ezt teszi. Bámulja az unalomig ismert ábrákat, többségüket megörökölte, nem nagyon tett hozzájuk újat. A pad közepén valami óriás szívféle volt, ami arról tudósított, hogy az Irma és a Toncsi szeretik egymást. Az a Toncsi nem én voltam. Irmát nem ismertem. Hogy ki lehet az a másik Toncsi, nem tudtam. Nem először gondolkoztam azon, kik lehetnek ők, és vajon azóta, hogy itt tanultak, itt a Mágusképzőn, azóta vajon mit is csinálnak. Erről ábrándoztam, amikor is a vadállat engem szólított.
– Tajtékos! – mondta Bagyula, nem éppen barátságosan.
Automatikusan mozdultam a nevem hallatára, bár nem akartam mozdulni. Fölálltam, és ránéztem a tanári asztal mögött üldögélő tanárra.
Bagyula elégedetten bólintott, szemében gúnyos fény villant.
– Szóval, te vagy az a híres Tajtékos. Hallottam már rólad, fiacskám – mondta, és a helyzet az, hogy egyáltalában nem kellemetlen hangon. Erőteljes és határozott hangja volt Bagyulának, de nem durva. És mintha örökké ironikus lett volna ez a hang. Tulajdonképpen, ezt már utólag mondom, mindig úgy beszélt, mintha kicsit nevetett volna rajtunk.
Emlékszem, álltam a padom mellett, nem válaszoltam, de továbbra is Bagyula szemébe néztem. Talán ezzel is jelezni akartam, hogy tiszta a lelkiismeretem. Hogy nem csináltam semmit.
Aztán ő is felállt. Kilépett a tanári asztal mögül. Rögtön láttam, hogy mágiatisz-képességei különlegesek, mert tanári pálcáját úgy emelte fel, hogy meg nem tudtam mondani, honnan is vette azt elő. Ahogy a pálcát a jobb kezével a magasba tartotta, és bal kezével pedig hosszú fekete köpenye szegélyét fogta, abban volt valami kétségtelenül lenyűgöző.
Sárga pálcája szinte világított az osztályteremben.
A kis Hanzély rémülten nyögött fel:
– Az aranypálca!
Bagyula láthatóan elégedett volt ezzel a megszólalással.
– Látom, hallottatok már szerény tanári segédeszközömről. Néhányan azt terjesztik, hogy ezzel fegyelmezem az engedetleneket – mondta, és pálcájával hirtelen a tanári asztalra csapott. A hatás nem maradt el. Mindenki összerezzent. A közismerten ijedős Horváth Szilárd majdnem kiesett a padjából. Bagyula zavartalanul folytatta:
– Pedig ez csupán oktatási segédeszköz. Megkérlek, Tajtékos – fordult ismét hozzám –, hogy ezentúl óra előtt a nemláthati-ka szertárból hozd le a pálcámat az osztályterembe, és tedd ide, a tanári asztalra. Rendben?
– Igenis – válaszoltam.
– Valamint arra is megkérlek, hogy minden órára hozz kankalinfarkat és egérfüvet, és hozd le a világító vaktérképet is, ha nem esik nehezedre. Mindehhez segítségre lesz szükséged. Van valami barátod – mondta gúnyos mosollyal, és aranypálcás jobb kezét változatlanul a magasban tartotta –, akivel a focimeccseken is megértitek egymást, ha jól tudom – gúnyosan hangsúlyozta azt, hogy „a focimeccseken”. – Méghozzá Czigler Pál. Melyikőtök az? – nézett körbe, és pálcájával egy nagy kört írt le a levegőben.
Czigler falfehéren állt fel padjában.
– Nagyon jó – mondta elégedetten a vadállat. Hirtelen, mint a karmester szokta, intett egyet az aranypálcával.
– Leülhettek.
Leültünk, és sápadtan néztünk egymásra. „Mindent tud!”, súgta nekem kétségbeesetten Pali. Csak legyintettem: „Persze, hogy mindent. Láttad a pálcáját!”
Hogy miért is mondtam, hogy „láttad a pálcáját”, igazából magam sem tudom.
Valahogy ösztönösen mondtam ezt.
Közben Bagyula látszólag elégedetlenül járkált fel-alá a padsorok között, majd rábökött a kis Hanzélyre.
Úgy mutatott rá hátulról a pálcájával, hogy annak a hegyét lassan felfelé emelte.
Ahogy emelte a pálca hegyét, már emelkedett is a kis Hanzély a padjában.
Döbbenten bámultuk, hogyan áll fel Hanzély Tibi. Mintha nem is tudná, mit csinál. Mintha hipnózis alatt volna.
Bagyula mosolyogva lépett oda hozzá.
– Hogy is hívnak, fiam? – kérdezte.
– Hanzély Tibor – nyögte a kis Hanzély. Nem volt rossz fiú, nagyon jó tanuló volt, csak testileg gyengébb volt, mint a többiek. A lába nem volt egészséges, emiatt focizni sem tudott a csapattal. Már az is nagy ajándék volt a számára, ha néha bevettük egy-egy meccsen a kapuba, védeni.
– Szóval, te kiabáltad, hogy „jön a Bagyula!”?
Hanzély elképedve nézett a tanárra.
– Igen – nyögte. – De... Nem akartam...
Bagyula nem törődött vele. Felénk fordult.
– Egy hónapig minden órát feleléssel kezdünk. Ez a büntetésetek.
Aztán folytatta a kis Hanzélynek:
– És minden nap te felelsz elsőnek. Egyébként pedig – és szertartásosan a magasba emelte aranypálcáját – Irénke néninek hívnak. Megkérlek titeket, így szólítsatok.
(regényrészlet).