Petőcz András
Sárga virág a feleségem
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005
Mondják, hogy a feleségem, ez a kis, sápadt, áttetsző virág, lassan elhervad mellettem.
Igazából nem tudom, miért mondják ezt. De tényleg. Annyira gondját viselem! Először is mindennap rendesen meglocsolom a feleségemet. Másodszor pedig, vigyázok arra, hogy elegendő mennyiségű természetes fény érje, a napsugarakat ugyanis semmi sem tudja pótolni, az infralámpa meg az egyéb hókuszpókuszok nem érnek semmit. Ezen kívül, mármint a napfényen kívül, juttatok neki még vitaminokban gazdag tápanyagot is, mert tudom, hogy csak mindezek segítségével élhet teljes életet, vagyis, ahogy manapság mondani szokták, életminőségét csak így javíthatjuk.
Az én kicsi drágám!
Való igaz, hogy amikor megismertem, akkor még egészen pirosas volt, és az is biztos, hogy most már inkább csak sárga, néhol zöld, de ez, önmagában, nem lehet kóros. Beszéltem az orvosával is, neki is az az álláspontja, hogy a sárga szín még önmagában nem jelent feltétlenül bajt. Ezt mondja az orvosa. És én adok az orvosok véleményére.
Na jó, elismerem, elfelejtettem megemlíteni neki, mármint az orvosnak, hogy a feleségem nem egyszerűen sárga, hanem egyre sárgább, vagyishogy sárgul. Meg hogy a teste zöld. Ezeket majd még utólag meg kéne neki mondanom, mert ezek azért olyan dolgok, amikre, úgy érzem, kötelességem felhívni a feleségem orvosának a figyelmét.
Nehogy utólag vonjon felelősségre, hogy nem voltam vele őszinte.
Kezdetben, persze, minden más volt. Egészen más.
Emlékszem, amikor összeházasodtunk, uramisten, mennyire forró volt a feleségem, micsoda piros tűzben égett! Akkoriban alig tudtunk betelni egymással. A mézeshetek alatt. Szinte minden percben együtt voltunk. Ha értik, mire gondolok. A feleségem körbefonta olyankor a testem, végigkúszott rajtam, egész a lábfejemtől a fejem búbjáig betakart: így ölelt át. Nem is virág volt akkoriban, hanem valamiféle kúszónövény, irtózatos sebességgel tudott önmagából kacsokat, ágakat növeszteni, és azok szinte pillanatok alatt kúsztak végig rajtam, azt hittem olykor, megfulladok.
Néha azt játszottuk, hogy az orromat a pirosló virágkelyhébe nyomtam, úgy szívtam magamba a feleségem mámorító illatát. Majdhogynem rajta keresztül lélegeztem.
Életem talán legboldogabb korszaka volt ez.
Aztán, persze, elmúltak a mézeshetek.
Nem tagadom, kissé elhidegültünk egymástól.
Oka lehet ennek az elhidegülésnek az anyám is, mert, sajnos, úgy alakult az életünk, hogy nem tudtam külön otthont, külön lakást biztosítani a feleségem meg a magam számára, ez, elismerem, nem éppen férfiúi erény, így kénytelenek voltunk az anyámnál, vele egy fedél alatt élni. Anyámat, szegényt, nem nevezhetem semmiképpen sem virágnak. A feleségem egész egyszerűen azt mondja, hogy az anyám egy kaktusz, és mit tagadjam, azt gondolom, ebben teljesen igaza van a feleségemnek, mert az anyám az tényleg kaktusz, egy meglehetősen tüskés kaktusz, hogy finoman fejezzem ki magam, de talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ennek is meglehet a maga előnye.
Tény az, hogy az anyámat szinte alig-alig kell meglocsolni.
Egyáltalában nem számít, ha napokra, vagy akár hetekre elfeledkezem az anyámról, nem veszi zokon. Ha a feleségemet nem locsolom meg naponta, na, mondjuk, kétnaponta, akkor már minden baja van, beteget jelent, rosszul érzi magát, fáj a feje, egyszóval, lehetetlenné teszi az életemet. Nos, az anyám ilyen szempontból kétségtelenül jobb természet. Vagy talán csak azért igényel kevesebb törődést, merthogy épp ő az anyám? Nem tudom. Fél év volt eddig a rekordom az anyámmal kapcsolatban. Hat hónap! Hat hónapig egyáltalában nem locsoltam meg az anyámat, és nem szólt semmit, sőt, nagyon jó erőben vészelte át a dolgot. Azt gondolom, ez, ahogy nálunk, Szöulban mondják, nem éppen semmi.
De nem az anyámról akartam beszélni.
Hogy a feleségemmel valami baj van, azt már mindenfelé mondogatják. Nem, nem csupán a munkahelyemen. Rég elfeledett barátok, mit barátok!, régi ellenségek, rosszakarók hívnak fel a legkülönbözőbb ürügyekkel, érdeklődnek a feleségem hogyléte felől, csak úgy, mintha mindez természetes lenne, kedvesen azt javasolják, hagyjam itt Szöult, menjek vidékre, pihenni, lazítani, kikapcsolódni, aztán mintegy mellékesen azt is megjegyzik, hogy ez a feleségednek is jót tenne!, törődni kell az asszonnyal is!, így tréfálkoznak, közönséges vicceket engednek meg maguknak, sőt, mindenáron meg akarnak minket látogatni, vagy, és ez a jobbik eset, vacsorameghívásokat adnak át, és hozzáteszik, hogy aztán az asszonyt is hozd magaddal!, nehogy otthon tartsd szegényt!, neki is jár valami kis társasági élet!, sőt, az egyik munkatársam egyenesen azt mondta, hogy az ő felesége nagyon kíváncsi az én feleségemre, mert az ő felesége annyi szépet és jót hallott róla, mármint a feleségemről, szóval, hogy olyan sok szépet hallott róla, és tűrhetetlen, hogy én szinte-szinte rejtegetem a feleségemet, ezt a különlegesen érdekes kis virágszálat.
Szóval, ez a virágszál-dolog, ez azért kissé erős volt.
Egyébként pedig rejtegetésről szó nincs.
Társaságba persze nem nagyon jártunk, soha. Kezdetben még csak-csak, de mindig veszekedés lett a vége, mert a feleségem arról panaszkodott, hogy unatkozik, hogy nem tud részt venni a csevegésben és pletykálkodásban, hogy úgy érzi, nincs közös témája a barátaimmal, vagy a barátaim feleségével, vagy azokkal a - ki tudja, milyen - nőkkel, akiket az ilyen partikon meg lehet ismerni. Kérleltem a feleségemet, hogy ne legyen olyan görcsös, gátlásos, hogy próbáljon feloldódni, javasoltam neki, hogy társalgás közben fogyasszon kevéske alkoholt, mert jót tesz, tágítja az ereket, ezáltal élénkebbé és könnyedebbé válik, amiből következően jobban keresik majd a társaságát, és ő is vidámabb lesz, szóval, igazán igyekeztem, de hiába. A feleségem azt mondta, hogy ő nem szeret különösebben inni, jobban szereti, ha locsolják, de ő jól tudja, hogy társaságban nem illik locsolkodni, az azért mégiscsak furcsa lenne, ha egy ilyen helyen locsolkodni kezdenénk, mondja a feleségem, és ebben aztán egyet is értettünk.
Egyébként mindig volt valami növényszerű a feleségemben.
Emlékszem, már a megismerkedésünk sem volt szokványos.
Ahhoz a toronyépülethez közel, amelyikben anyámmal laktam, pontosabban ma is itt lakom, de akkoriban csak az anyámmal laktam itt, akkor, amikor még független voltam, vagyishogy nem voltam nős, egyszóval, ahhoz a toronyépülethez közel, amelyikben egyébiránt igen szép, nagy lakásunk van, polgári lakás, ahogy mostanában mondják, itt, Szöulban, kétszázötven négyzetméter, hat szoba, nagy nappali, negyven négyzetméteres terasz, egyszóval, igazán el lehet benne férni, nos, ehhez a lakáshoz közel van egy arborétum, egy olyan őspark féle, amelyikhez hasonló egész Szöulban nincsen. Gyerekkorom óta szokásommá lett, hogy ebben az ősparkban sétálok, rollerezek, biciklizek, mikor mit, legfőképpen pedig olyankor megyek ki az arborétumba, ha nagyon fáradt vagyok, ha valami kellemetlenség ért, ha erőt kell gyűjtenem. Már tízéves koromban azzal bosszantottam az apámat, hogy ebben a parkban egész délutánokra eltűntem, szegény apám korai halálában talán ezek az izgalmak is szerepet játszhattak, mármint azok az izgalmak, hogy meg kellett keresni engem, hogy nem tudta, merre vagyok, hogy idegeskedett miattam, ma már bánom is, hogy ilyen helyzetek elé állítottam az apámat, de mit tudja azt egy gyerek. Mindenesetre az anyám számára is ez az őspark jelentette az egyetlen konkurenciát, emlegette is folyton, hogy az ő kicsiny kis fiacskáját majd ebben az ősparkban fogják elnyelni azok a szokatlan és különleges növények, amelyek közül néhány, természetesen nekem köszönhetően, a lakásunkba is felvándorolt. Mindig is próbáltam vigasztalni az anyámat, hogy ne féltsen engem a parkban, nem lesz ott nekem semmi bajom, mondtam is neki, hogy anyám, abban a parkban csupa-csupa öröm vár rám, higgye el, kedves anyám, de ő csak váltig hajtogatta, legyek óvatosabb, mert biztosan tudja, hogy valami komoly baj leselkedik rám, ott, a növények között.
Ott ismerkedtem meg a feleségemmel.
Pedig már mindenki azt mondta akkoriban, hogy agglegény maradok, és még azt is mondták, hogy tulajdonképpen jó dolgom van. Minek is neked feleség, mondták, jól megvagy az anyáddal, ellát téged, vigyáz rád, örökké gyerek maradhatsz, nem kell felelősséget vállalnod senkiért, van jó állásod, pénzed, aranyifjú lehetsz, utazhatsz, társaságba járhatsz, eszményi életed van, ezt mondogatták akkoriban a barátaim, és csakugyan úgy tűnt, hogy ezen az életen soha nem fogok változtatni, anyám is jó egészségben volt, jó erőben, még attól sem kellett félnem, hogy mihamar egyedül maradok.
Aztán egy napon találkoztam a feleségemmel.
Ez nem sokkal a negyvenedik születésnapom előtt történt.
Néhány héttel korábban az egyik kollégám, a külkereskedelmi részleg vezetője, akivel majdnem gyerekkorunk óta ismerjük egymást, rosszul lett a gyomrával, kórházba vitték, gyomorvérzés, ezt állapították meg, és valami olyasmit mondott akkor az ügyeletes orvos, hogy bizony, negyven körül már vigyázni kell. Emlékszem, ez a mondat, akkor, nagyon megrázott. Talán ezért töltöttem azon a hétvégén még a szokottnál is több időt a parkban.
Egész vasárnap kedvenc helyemen, a rovarevő növények közelében sétáltam.
Itt, a rovarevő virágok melletti padon ismerkedtünk össze. Annyira közvetlen és felszabadult volt! Megmondom úgy, ahogy van, ezzel a felszabadultságával vett le a lábamról. Gyönyörű, virágmintás, zöld ruhában ült le mellém a padra, mosolygott, virágsziromszerű szemeivel vidáman nézett rám, és illedelmesen várta, hogy megszólítsam. Tartózkodó volt, a végtelenségig tartózkodó, ahogy azt a taoista kolostorokban tanítják, és valljuk meg, kell is ez a tartózkodás egy fiatal nő esetében, különösen a mai világban, nem is nagyon tudnék bizalmat érezni egy olyan nő iránt, aki nem így viselkedik, de a visszafogottsága ellenére is éreztem mámorító elevenségét, erős szexuális kisugárzását, egyszóval, hogy belül csupa-csupa tűz.
Szinte az első pillanatban megkívántam.
Attól a naptól kezdve rendszeresen találkoztunk az arborétumban.
Sokáig nem tudtam róla szinte semmit. A nevét is csak alig akarta elárulni. Egy hét után mondta meg, hogy a közismert Han család leszármazottja, Han Kangnak hívják, és hogy valójában nem szereti a saját nevét. Arra kért, szólítsam közvetlenül és egyszerűen Virágnak.
Virág.
Virág kezét egy teljes hónapig nem foghattam meg. Kérdezhetik, miért tartottam ki mellette mégis, hogy nem volt-e számomra furcsa ez a szigorú, már-már önkínzó etikett.
A válasz nagyon egyszerű.
Magam, aki pontosan tudom, mit ír elő számunkra a Zen és a Tao, titokban nagyon vágytam arra, hogy valaki ezeket a tanításokat a mindennapi életben igazán komolyan vegye. És Virágban ebből a szempontból sem csalódtam.
Mindez szinte felkorbácsolta a vágyamat iránta.
Mint említettem, visszafogottsága ellenére egész lényéből szinte áradt a szexualitás. A pillantása, mozdulatai annyira izgatóak voltak, hogy senki más nem érdekelt a megismerkedésünk első percétől kezdve. Anyám, természetesen, sajátos szenzibilitásával rögtön érzékelte, hogy valami megváltozott. Hogy "van valakim". Pedig senkim se volt. A valóságban. Csak lejártam kicsit a parkba, az arborétumba, Virággal beszélgetni. De anyám mégis féltékeny volt, persze, úgy, ahogy csak egy anya lehet féltékeny a negyvenéves fiára. És igaz, ami igaz, mialatt Virággal találkozgattam, egyáltalán nem törődtem az anyámmal. Ez volt az a bizonyos fél esztendő. Fél év! Ma is beleborzongok, de nem tudom eltagadni: fél évre megfeledkeztem az anyám öntözéséről.
Szégyen! Szégyen!
Fél évig tartott, mire Virággal annyira összemelegedtünk, hogy szóba kerülhetett a házasság. Azután meglehetősen gyorsan, nagyobb felhajtás nélkül, csendben összeházasodtunk.
Anyám elfogadta a helyzetet, mármint azt, hogy a lakásába költöztetem a feleségemet. Sőt, meglehetősen készséges volt, a lakás nyugati részébe ment át, nekünk hagyta a napfényes, déli fekvésű szobákat. Elég nagy a lakás, elférünk benne hárman is, nektek nagyobb szükségetek van a napsütésre, mondogatta, és szó nélkül vezette tovább a háztartást, a konyhába a feleségemnek be sem kellett lépnie. Mit mondjak, ezt nem is nagyon igényelte a feleségem.
Nászútra sikerült az egyik jó nevű utazási irodától valami szokatlanul kedvezményes utat szereznem, ami azt jelentette, hogy elvihettem a feleségemet az Amazonas vidéki őserdőkbe. A hosszú repülőút után, Szöulból az Amazonashoz!, egy kicsi, vadregényes faluban kaptunk szállást, ahol meglepően jó körülmények között laktunk, hiába, látszott, hogy az ottaniak felkészültek a turistákra, merthogy igen sokan már ott is az idegenforgalomból élnek. A feleségemmel többször is lehajóztunk az Amazonason, és Virág, mit mondjak, kivirult, megerősödött, egész egyszerűen boldog volt. Szenvedélye már-már elviselhetetlen volt a számomra, így, bevallom, örültem, amikor a kéthetes nászút befejeződött, és visszatértünk anyám lakásába.
Anyám kedvesen és kissé gyanakodva fogadott minket. Láthatóan kíváncsi volt, hogy élte túl a fiacskája a kéthetes nászutat.
A kíváncsiság az arcára volt írva.
Aztán jöttek a hétköznapok.
Már az első hónapok után kiderült, hogy nem érzi jól magát a feleségem a toronyházi lakásunkban, meglehetősen fáradt és kedvetlen lett nagyon rövid idő után, a pirosság eltűnt az arcáról, és a szemében valami szomorúságot láttam esténként, amikor a kormányhivatalból, ahol egyébként dolgoztam, hazatértem. Javasoltam a feleségemnek, több ízben is, hogy sétáljon nagyokat napközben, amikor távol vagyok, menjen le a közeli parkba, sétáljon el a rovarevő növényekhez, oda, ahol megismerkedtünk, és ez a javaslat láthatóan kissé jobb kedvre derítette a feleségemet, de, meg kell jegyezzem, ez a jobb kedv csak ideig-óráig volt jelen, mert a feleségem, ha le is ment sétálni az arborétumba, igazán nem töltött el sok időt ott, sőt, egy nap végleg felhagyott az önálló sétákkal. Azt mondta akkor a feleségem, és ebben, mi tagadás, igazat kellett adnom neki, hogy nem való egy férjes asszonynak egyedül sétálgatni a parkban, félreérthető az ilyesmi, meg kellemetlen is lenne a számára, hogyha megszólnák, nekem meg, mivelhogy kormányhivatalnok vagyok, egyenesen kínossá válhatna, ha valamilyen pletyka, vagy, ne adj isten, rágalom kelne lábra, mint tudjuk, az ilyesmi, különösen egy felfokozott politikai légkörben, országos képviselőválasztások előtt, nos, az ilyesmi könnyen veszélyessé válhat, és adott esetben még az állásomba is kerülhet, amit nem engedhetünk meg magunknak. Így aztán a feleségem kénytelen-kelletlen a többi kormányhivatalnok-feleség meglehetősen eseménytelen életét kezdte élni, legfeljebb piacra ugrott le olykor-olykor, vagy fodrászhoz, kozmetikushoz ment. Ő azonban, és ez mindinkább furcsává lett a számomra, nem élvezte igazán az ilyen elfoglaltságokat, sőt, egy napon kijelentette, hogy nem megy többet kozmetikushoz, mert ártanak neki a kozmetikai szerek, mivel, így mondta, ezek a kenceficék a bőrét túlságosan is kérgesítik.
Azt pedig, mondta még ezen a beszélgetésen a feleségem, hogy a bőre enyhén sárgászöld árnyalatú lett az utóbbi időben, ő azt nemhogy nem utálja, hanem természetesnek és ily módon szépnek is tartja.
Akkoriban, mielőtt ez a beszélgetés köztünk lezajlott, nagyon elfoglalt voltam a kormányhivatalban, így ritkábban értem a feleségem bőréhez, meg ő sem kereste velem a szoros együttlétet, ezért aztán a feleségem megjegyzése kezdetben értetlenkedésemmel találkozott. Sőt, mondhatnám azt is, hogy megütközéssel néztem rá. Mit ért azalatt, hogy sárgászöld bőr, kérdeztem magamtól.
Aznap éjjel szorosan magamhoz öleltem a feleségemet.
Meglepetésemre ő is a régi hevességével reagált közeledésemre, de ez az együttlét mégis más volt, mint az eddigiek.
Elsősorban is a bőrének tapintása volt más.
Másodsorban pedig az illata volt nagyon is különböző.
Mint amikor az arborétumban, a rovarevő növények közelében sétálgattam, azt az erős virágillatot éreztem most is. Amely illattal még valami megmagyarázhatatlan pázsitillat is keveredett.
A frissen vágott fű szaga.
Ezeknek az illatoknak az egyvelege áradt a szobája falából, az ágyából, a párnája huzatából és a lepedőjéből.
Mámorító és hátborzongató volt egyszerre.
Van a fiatal növények és a friss hajtások érintésének valami olyan sajátsága, hogy egyszerre kemény és puha, finoman nedves és enyhén ragacsos a tapintásuk.
Ezt éreztem meg azon az éjszakán a feleségem bőrén.
Most inkább nem beszélnék arról az éjszakáról.
Másnap reggel siettem a hivatalomba. Amikor elköszöntem a feleségemtől, még az ágyában hevert, az arca olyan volt, mint valami gyönyörű, sárga virág. És a szája és a szemei, miként a sárgás, áttetsző virágszirmok.
A vállát és a mellét viszont határozottan zöldnek láttam. Talán a növények a szobában. Azok tükröződnek ily módon a feleségem bőrén, gondoltam magamban.
Este a feleségem az ablak előtt, a teraszajtó mellett ülve fogadott, lábát egy nagy lavór hideg vízben áztatta. Arról panaszkodott, hogy nem tud megmozdulni.
Azóta sem mozdult meg a feleségem.
Néha cseréljük a vizet a lavórban.
A múltkor arra kért a feleségem, hogy egy kis földet is szórjak a lavórba, azt mondta, szeretne egy kis fekete földet. Teljesítettem a kérését.
Az arca egyébként gyönyörű sárga. És megsárgult a haja is. És lágy lett, és puha a tapintása. Mint az árvalányhaj.
Nem tudom, hogy lesz a továbbiakban.
A napokban egyébként kitettem a teraszra a feleségem, lavórral, földdel együtt, és mostanában már éjszakára is kint hagyom. Ő kérte ezt is. Nem magamtól találtam ki.
A városban azt pletykálják, meg a hivatalban, hogy haldoklik mellettem a feleségem. Hogy nem bírja a légkört, amit teremtek, és hogy ebbe belepusztul.
Fogalmuk sincs, mi az igazság.
Bár lehet, hogy tényleg haldoklik. Vannak növények, amelyek egy-két évnél nem bírják tovább.
Gyakran nézegetem a feleségemet, titokban, az ablakon keresztül. Ott ül, a teraszon, lába a lavórban, betemetve fekete földdel, sárgavirág-arcát a napfénybe tartja, és, mintha mosolyogna.
Nem is tudom. Néha úgy érzem, semmit sem tudok.
(regényrészlet).