Petõcz András
A születésnap
Palatinus Kiadó, Budapest, 2006
Csak jönne már haza az apám, hogy csinálna valami kis rendet is végre.
Nem tudom, mi történt a nõvéremmel meg az anyámmal, persze, tudom, merthogy ilyenek a nõk, legalábbis az apám most ezt mondaná nekem, meg azt is, hogy ne bosszankodj azon, fiam, hogy ilyenek, könnyedén nevetnek, talán túlságosan is könnyedén, aztán meg gyakran sírnak is, nem baj, törõdni kell velük, de ne bosszantson téged ez, fiam, mert ettõl ez az egész még nem olyan szörnyû, majd meglátod, mások ugyan, mint mi vagyunk, de mindez ne zavarjon, majd csak megszokod egyszer.
Valamikor, régen, amikor még ilyeneket mondott nekem az apám, akkoriban jó volt vele ketten lenni, meg az is jó volt nagyon, hogy olyan egyformák vagyunk, hogy én pont olyan vagyok, mint õ, csak én kicsiben vagyok olyan, mint õ, és ha a nõvérem, az Irma éppen valamiért hisztériás rohamot kapott, csak az apámra néztem, bele a szemébe, és tudtam akkor, hogy õ is tudja, hogy én tudom azt, hogy én így soha, és hogy valóban soha, ahhoz épp ez az összenézés adott nekem erõt, akkoriban.
Szóval, az anyám meg a nõvérem, az Irma, a Nagy Fényképalbumot nézegetik.
A Nagy Fényképalbumot az apám nevezte el Nagy Fényképalbumnak, merthogy nem csupán nagy volt, valóban, akkora, hogy én hároméves koromban meg se igen tudtam fogni normálisan, pedig akkor már nagyon is bele akartam szólni abba, hogy mit is tegyenek bele a fényképalbumba, szóval a Nagy Fényképalbum nem egyszerûen nagy volt, hanem gyönyörû is, a fedelén arany és cirádás, így mondta az apám, cirádás betûkkel díszelgett a felirat, hogy album, de az csak a beceneve, így mondta az apám, és csak a tudatlanok becézik, ezt is mondta az apám, mert akik okosak, azok tudják, hogy a Nagy Fényképalbumban minden benne van, mondogatta mindig az apám, és nemcsak minden, de az egész életünk, mert a Nagy Fényképalbumból minden kiderül, az is, hogy kikkel és mikor voltunk együtt, és mit is csináltunk akkor, amikor együtt voltunk velük, és hogy valójában szerettük-e õket valamikor, avagy nem.
Szóval, az anyám és a nõvérem nézegetik a fényképalbumot, és nagyon jó kedvük van, mindig röhincsélnek, néha elém is odatesznek egy-egy képet, és azt mondják, hogy ugye emlékszel, Tóni, nézd csak, milyen aranyos vagy itt, még egészen pici voltál, nem tudom, mit akarnak ezzel, most sem vagyok sokkal nagyobb, még most is egészen pici vagyok, alig nõttem valamicskét az elmúlt évek alatt, de valahogy nem akarják ezt észrevenni, hogy én még mindig olyan egészen kicsi vagyok, és csak rakják elém azokat a fényképeket, és elvárják, hogy velük nevessek, meg velük csodálkozzam, hogy nahát!, meg hogy na de ilyet!, és hogy erre nem is emlékeztem!, ilyeneket kell mondanom, és én mondom is, közben meg nézegetem a Nagy Fényképalbumot, és titokban tényleg csodálkozom, hogy mennyi minden történt már velünk az elmúlt évek alatt, persze, az apám erre azt mondaná, hogy az a néhány év, Tóni, az nem is néhány év volt, Tónikám, hanem annál sokkal, de sokkal több, és hogy mennyire jó, mondaná az apám, hogy megmaradtatok nekünk kicsiknek, te meg a nõvéred, hogy nem hagytatok el minket, engem meg az anyádat, hanem itt maradtatok velünk, és hogy ilyen jól együtt vagyunk, továbbra is.
Különben meg születésnapja lesz az apámnak, hamarosan ünnepelni fogjuk, nagy ünnepséget csapunk, szóval ideje lenne megérkeznie, mert együtt fogjuk ünnepelni a születésnapját, az anyám meg a nõvérem és én, na meg az egész család, meg persze mindenki, aki még itt lesz, aki majd eljön hozzánk ezen a szép napon, sokakat várunk, barátokat, egykori ismerõsöket, olyanokat, akik, hacsak rövid idõre is, de részei voltak az életünknek.
Persze, a nõvérem és az anyám most is csak magukkal vannak elfoglalva, nem is igazán várják az apámat.
Mindenféle megjegyzéseket tesznek a fényképekre, és aztán odadobják azokat nekem, és én érzem, pontosan érzem, hogy kívül állok, de azért persze velük is vagyok, és igyekszem is, hogy így legyen, mármint hogy velük is legyek, és amikor megmutatják például a Béky bácsi fényképét, akkor én idézem fel, hogy hogyan is énekelte az apám a fürdoszobában, hogy Béky bácsi, talán csak tréfa, na látja, mi már csak nevetünk magá-há-án, és megpróbálok úgy intonálni, az anyám mondta ezt, hogy úgy intonálsz, mint az apád, szóval úgy intonálni, ahogy az apám is szokott, és akkor a nõvérem nevet, ha sikerül jól intonálnom, és azután elém teszi az Aladár képét, ahogy az Aladár éppen az öreg Fordját szereli, és olajos a képe, és olyan szerencsétlen, és aztán jön szépen sorban az összes többi fotó, láthatjuk a Pista bácsit meg a Pisti bácsit, és a Gézát, aki megette a paprikás csirkénket, és ott van a mindig elegáns Arthur bácsi, ott áll a képen, a vadonatúj Trabantja mellett, mennyire büszke!, sóhajt az anyám, és nem is igazán tudom, hogy mire mondja ezt, meg minek is sóhajtozik, és aztán Jennifert, az argentin rokonlányt is láthatjuk, meg a Feri bácsit is, ahogy éppen a repülõtéren integet nekünk, utazik vissza Argentínába, mert elege lett a hazai tájból, és, persze, ott van a Róza mama meg a Gábor bácsi fényképe is, és a Sándor bácsié is, éppen pénzt vesz elõ a zakója zsebébõl.
És ott vannak még a fényképeken sokan, az öreg Krupa például, a partizánvezér, és a veje, aki azt a nagy halat fogta, amelyik elfoglalta a fürdõkádat, és a Jani is ott van, aki az étkezdét vezette itt, Szepezden, a Balaton mellett, a tóparton, a strandnál, ott, ahol olyan sokat ebédeltünk együtt, na és még a fényképalbumban a Tóni bácsi is látható, ott áll a nagy tányérantennája mellett, amelyikkel vagy ötven tévé adást lehetett fogni, és egy-két képen még az Olivér is rajta van, éppen hegedül a falu központjában, a kocsmában, és ott áll a Gizi néni is egy képen, mellette a Bodri kutya láncon, szomorúan, no, meg a Béla bácsi is, aztán az Irén néni is látható, meg a Pali bácsi, de õk már az óbudai kertben, és a Bozenka néni is ott van egy fotón, látható, amint éppen Rimaszombatból érkezett, sõt, ott van néhány képen a Sári néni is, az egyiken éppen egy adag flódnival a kezében mosolyog, és annyira szép, a haján olvadó hópehelydarabkák, és az Ede bácsi is ott van mellette, Stockholmból jött éppen, no meg a Gróf bácsi is ott van, valami tengerparton áll, szalmakalapban, és úgy mosolyog, mint aki kötelességbõl teszi, és Péter atyát is látni lehet egy fényképen, Gergõ fiával áll a plébániája elõtt, ritka kép, nem nagyon engedte fényképeztetni magát, és ott a Karcsi is, a bonviván, éppen a hordágyon fekszik, viszik el a mentõk, aztán a szomszédból a Schuberték is ott vannak az egyik képen, a Schubert Jóska épp a csónakázó tavat ássa, és egy focilabdával a Pepe is ott van, meg a Komarek is rajta van egy fényképen, õk a barátaim, sõt, a Tóbiás is rajta van jó pár felvételen, a kutyám, úszik egy fadarab után a magyartengerben, vagyis a Balatonban, nyár van, szikrázónapsütés körülötte.
Aztán valahogy alább hagy a jókedvünk, a nõvérem és az anyám sem nevet már annyit, csak a képeket nézzük, és nagyokat hallgatunk közben, aztán azt mondja a nõvérem, hogy hogyan is lehet, hogy mi tényleg alig nõttünk az évek alatt, és hogy alig-alig öregedtünk, és hogy csak az öregek öregedtek, mi pedig szinte semmit, és az anyámatis megkérdezi, hogy ugye õk sem, és akkor csodálkozunk kicsit, hogy tényleg nem, és hogy még az apám sem, hogy az évtizedek alatt sem, szinte semmit, éppen csak hogy a kisgyerekekbõl nagyobb gyerekek lettünk, és hogy miért van ez így, hogy errõl semmit se tudunk.
Én tudom, pontosan tudom, hogy végül megjön majd az apám, és persze nem magyaráz meg semmit, csak belepillant a Nagy Fényképalbumba, és nagyon nyugodtan mesélni kezd, és ahogy mesél, megelevenednek a család egykori barátai, mindazok, akik ott voltak körülöttünk, és valahogy minden olyan mozgalmas és sokszínû lesz, és mégis minden olyan megnyugtató, és csak mondja és mondja a történeteket, és a történetekben ott leszek én is, és ahogy hûl a levegõ, begyújtunk majd kicsit, hogy teát fõzzünk az apámnak, mert hogy imádja a teát, és késõ éjszakáig mesélni fog, a sparhelt sárgásan izzó fénye az arcába süt, ahogy a sötétben ülünk, és valami nagyon mély csend lesz körülöttünk, csak néha-néha hallatszik fel egy kevéske zaj az útról, az útról a házunk alatt, felhallatszik majd, amikor a ház alatti úton, a köveken, egy-egy autó gumija pattog.
(regényrészlet).